Katona Csaba: „… kacérkodni fogok vele” - Slachta Etelka soproni úrileány naplója 1840 március-december. 2 kötet. (Győr, 2005)

A napló szövege

ments, hogy dicsekedne.” — mondá Xavo — „Csak úgy kérdem! De hi­szen előre tudtam, hisz én ismerem Etelkát!” Ezen igen örvendek. Teréz mondá Marinak, hogy Xavo neki mondá, abból a Rudiból nem okulhatni, ki nem tudhatni belőle,374 melyik a kettő közül tetszik neki, de mindig úgy vélem, hogy Mari! Néném ezt mondá Rudinak: nevetett, s örvend, hogy Xavo ily véleményű. Zene után Fritztől kísérve még Casinohoz ül­tünk. Midőn hazaérénk, Rudi hitvallásbeli beszédje igen forgott fejemben. Midőn anyám a gyertyát kioltá, én, nem alhatván, kinyitám ablakomat s az iplagot. Csillagok ezrei fénylettek az ég sötétkék boltozatján, a hold szende sugártengerével éppen felkelőben volt. Gyönyörű éj! S mily fen­séges látvány egy nagyszerű égiháború. Éppen oly gyönyörű is egy lany­ha szellőktől hüvösített, kétes világú nyári éj. Forró buzgalom sugárzá át lelkem. Áttekinték az ő ablakaira, forró könnyek tolultak szemeimbe — miért nem lehet ő olyan, minő atyám volt? Oly tiszta erkölcsű, oly isten­félő s oly meleg buzgalmú? Én nem vagyok szerelmes belé — mert az soha sem leszek többé —, de ő mégsem közönyös előttem. Fiát mi azon részvét, mellyel iránta viseltetem, mi okozza azon fájdalmat, ha őt veszté­be látom rohanni? Tiszta, meleg barátság az! Én nem tudnék belészeretni, az ész ellene szegülne: ő nem hisz Istent, nem mindenhatóságot, hogy reményelhetne tőlem hűséget? S ő nem érez kiolthatatlan, forró szenve­délyt teremtője iránt, hogy szerethetne ő engem híven, forrón, tartósan? De én azt hiszem, hogy mint mindennek úgy kell történnie, amint törté­nik, úgy is cél volt amellett, hogy ő éppen az én hódolóm lett. Az enyém, ki annyiban kivétel vagyok az itteni leányok közt, ki több energiát bírok s kinek karaktere szilárdabb, nemesebb. Tán őrangyalául vagyok itt? Tán fekszik elég erő, elég ékesen szólás, elég meggyőződése a jobbnak ben­nem, hogy őt jobb útra téríthessem, nemesbíthessem! S ha magamat is kellene feláldoznom — mert boldogságomat nem áldozhatnám fel —. nem a boldogság gazdag forrása buzogna-e azon önérzetből fel: én őt megmentém, boldogítám? S ha is, nem volt-e az Istenünk, Jézus, ki mint ember annyit szenvedett, hogy bennünket megváltson? Hát nem szenved­hetnék-e én is, hogy őt boldogítsam? S íme, ismét túlságos vallási buz­galmamba estem! De hiszen ő jó, jó és nemes érzésű. Minden hibája csak céltalan nevelésből ered. vagy pedig abból, hogy igen korán kitaszítva a világ fondor, jeges pályájára, rossz társak közé jutván, nem volt még elég belátása s a jónak meggyőződése benne, mintsem hogy a jót a rossztól megkülönböztethette volna. S azért felszállt forró imám mennyei atyám­374 Ti. nem lehet kiszedni belőle. 63

Next

/
Thumbnails
Contents