Katona Csaba: „… kacérkodni fogok vele” - Slachta Etelka soproni úrileány naplója 1840 március-december. 2 kötet. (Győr, 2005)

A napló szövege

álmomnak? Odaengedjem-e magam egészen ama oly nehezen elfojtott vágynak: Toni neje lenni. Mily kifejezhetetlen boldoggá tehetne ezen oly igen jeles férfiú! Rudival mindennek vége. Álmom, feltűnő visszavonultsága tegnap s ma, elhatározának; ő vagy már mást szeret, vagy pedig a jó Isten meg akarta gyenge elmém előtt felvilágosítani önhiúságom, hogy ő legalább nem sokára meghűlend ellenemben, s az én nagy terveim miképp létesíthetném, ha nem bírom szerelmét egész erejében, egész tüzével? Hogy hagyná el honját, nyelvét, hitvallásait s annyi rossz szokásait, ha ő egy idegen honban nem talál oly lényt, melynek birtoka kárpótlás neki minden feláldozottakért? Hidegülésével irántam visszatérne a honvágy, a vágy előbbi könnyebb törvényű hitvallásához, ő ehhez visszatérne, tőlem elválna, honjába sietne — s aztán belőlem mi lenne? Én büszkeségemet, családomat, szabadságomat, tán birtokomat is feláldoztam volna nemes, nagy, szép célomnak, melyet így nem érnék el, s magam a legboldogtalanabb volnék, anélkül, hogy őt sokára boldogíthatnám. S teszem, hogy ő egyre kedvelne. Szerelme soha sem lesz oly túlzott, igenis sok esze s meggondoltsága van, mintsem hogy mindent feláldozna. O ígérne, de ha egyszer birtoka, neje volnék, minden őszinte szíves vonzalma mellett is mondaná: „A férj hona a nőé is — te velem jössz.” S mit tennék ekkor? A papucskormányt átvenni? Fi done!341 S honomat, a forrón szeretett, az idővel, midőn minden szenvedély e kebelből kihamvad, egyedül boldogítótól elválni? Soha! S ezen áldozatra én akarom őt bírni? Mily őrültség! S ha a sors csapásai őt egykedvüvé tevék is némileg honja iránt, ha nálunk szolgálván, nálunk meg is szokott némileg, de lehetetlen, hogy a legtisztább érzés, a honszeretet, ne ébredjen egykor ismét keblében fel — s aztán mit tenni? Őt követni honjába, hol nem nemes, nem nemesbítő katona, hanem egy karigazgató fia? S itt ismét felébred a régi büszkeség, melyet hiába igyekszem elfojtani. Persze az erények tesznek nemessé, de mi az külsőleg? S én, kiben 500 éves nemes, sőt grófi vér foly ereiben, én olyak közé kerüljek, kik közt soha sem voltam? Nevetséges az ősi büszkeség, amellett Hannoverben az alsóbbrendüek is főművelődést nyernek, de mégis rang nélkül tengődni? A szerelem mindezt palástolná, rózsafényben mutatná, de egyszer, ha hütelenül távozott s az ész felébredne, látnék a keserű, nagy csalatkozást! Nem, nem, semmi ez! Tervem szép volt, célom nemes s csak lelkem díszére vált, de a remény, mely ennek kivitelével kecsegtetett, hiú!! S az maradand! Túlzott volt a vágy: nemesen cselekedhetni, mert nemcsak magam áldoznám fel, de emellett őt sem — ez bizo341 Piha, pfuj (francia).

54