Győr vármegye települései 18-19. századi kéziratos térképeken (Győr, 2003)

Filep Antal: Térképek vallomása Győr megye néprajzáról, tájtörténetéről és környezeti kultúrájáról

dásra is utalhat.) Községeinknek igazában az állított fejlődési korlátot, hogy a szomszédos puszták földjéből nem részesülhettek. Nem terjeszkedhettek a növekvő létszámú családi gazdaságok.

Az uradalmak jelenléte, hatása elsősorban abban mutatkozott meg, hogy a majorok bérmunkás népessége a szomszédos községekben telepedett meg. Néhány helyiségből álló aprócska házaikat szerény, néhány száz négyszögöles, de olykor csak 100-150 négyszög- öles telkekre építették. A telkes jobbágyok tágas udvarú, rendezett beltelkeken sorakozó, jelentékeny méretű lakóházainak sorából felépülő községek útifalu jelleget öltöttek, élesen elkülönültek a zsellérek olykor halmazosan szorongó telekcsoportjaitól, A helyi népnyelv ezeket nevezte lakó utcának. Öttevény térképe és légi felvétele arról tanúskodik, hogy a 19. század közepén dokumentált telekkiosztás napjainkig tovább él.

Sajátos különbség az uradalmi majorral rendelkező jobbágyközségek és a major nélküliek között az, hogy a zsellérek, lakók az uradalmi központok falvaiban teljesen földnélküliek. Itt a „lakók” csak házat és legapróbb, 150-200 négyszögölet nem meghaladó telket és kertecskét szerezhettek maguknak, amire szép számmal kínálhat Bödöge birtokkönyve meggyőző példákat. Rábcakapiban a déli irányba kivezető út mellett sorakozó apró házak zsellér, „lakó“ tulajdonosai viszont néhány holdas szántót birtokolhattak, istállót, pajtát is építettek a lakóutcában fekvő apró telkeikre, udvaraikra. Tehenet, lovat tarthattak. Egyszóval szerény keretek között eltökélten próbáltak gazdálkodni.

Térképeink arról tanúskodnak, hogy a jobbágy eredetű lakosságot olyan községekben érte érzékeny mértékű veszteség, ahol a középnemes, kisnemes birtokosok saját kezelésű üzemeket létesítettek, és földjeik használatát elkülönítették a jobbágyokétól. Leginkább Bezi kínál erre jellemző példát. (GYMSMGYL GYMU 38/1)

A földesúri és a jobbágyi földek elkülönítésében bizonyos szabályszerűségek ismétlődnek. A térképek meggyőzően mutatják, hogy a jobbágybirtokosok a falu határának szárazabb, szántásra alkalmasabb földjeit igyekeztek megtartani. A földesúri uradalmak szívesen „visszavonultak” a nedvesebb, vizesebb részekre. Másrészt jól ki lehet tapintani, hogy olykor úgy cserélték földjeiket, hogy az uradalmat illető terület a szomszédban fekvő major határára közvetlenül kapcsolódhassék. Bödögén a község nyugati szélen birtokolt hanyi réteket, legelőt később a falu keleti szélén vette ki az uradalom. Lemondtak a Mohos tó és a falu közötti három szántóról is. Ezek helyett is a falu keleti szegélyén mérették ki a megfelelő ellenértékű földeket. A megyét ábrázoló, 1887-ben kiadott, Kogutowicz Manó által rajzolt (Posner Károly és fia kiadású) térkép Bödöge, Cakóháza, Fehértó között fel is tünteti az „Új major” földrajzi nevet.

Az intenzív földhasznosításra törekvés fokozatosan növelte a szántóföldi művelésbe fogott területeket. Erre kedvező feltételeket teremtett az uradalmi, megyei, megyék közötti, majd országos keretekben végzett vízrendezés, folyószabályozás, ármentesítés. A 17. és a 18. században sem volt alacsony volumenű a helyi jobbágylakosok irtástevékenysége. Ahol csak lehetett, szántásra alkalmas földeket létesítettek az erdőfoltok, legelők és lápos rétek területén. (A közvetlenül szomszédos Sopron megyei, rábaközi,

Hanság környéki térségből eléggé alapos ismereteket köszönhetünk Soós Imrének, a kiváló levéltárosnak. (Soós Imre 1940.) Sajnos Győr megye területéről ilyen feltárások még nem készültek). A korai vízrendezési kísérletek ellenére a Rába, a Rábca és a Duna ármentesítése, az ártér végleges megvédése nagyon elhúzódott. A napjainkat és a közelmúlt évtizedeket jellemző állapotok az 1880-as és az 1910-es évek között alakultak ki. Ez az oka annak, hogy a nyerstáji állapotok emlékét az 1950-es és 1960-as években is még erősen őrizte az idős nemzedék. Rábcakapiban, 1957-ben még találkozhattunk olyan idős, 80 év körüli férfiakkal, akik részt vettek a végleges gátak, csatornák kitűzésében. 1938 és 1939 körül Györffy István néprajztudós, professzor Rábcakapi határában még találkozott olyan idős emberrel, aki élete nagy részét a falu határának ártéri, hullámtéri részén réti emberként, pákászként töltötte. A réti, lápi környezet nyújtotta lehetőségek kihasználásából élt: halászott, madarászott, gyűjtögetett. A térség északi szomszédságában Jánossomorján múzeumi gyűjteménybe is került egy rétben élő pákász felszerelése. A helyi emlékezet és a tágabb szomszédság történeti forrásai, tárgyi emlékei arra vallanak, hogy a Kisalföldön, különösen a Tóközben kiválóan értettek az ártérés a vizes élőhelyek hasznosításához. A helyi lakosság széleskörűen ismerte és gyakorolta azokat a hagyományokat, amelyeket a kutatás a Bodrogközből, a Nagy- és a Kis- Sárrétből már korábban bemutatott.

A kisalföldi, a tóközi, szigetközi, csilizközi helyi viszonyok sajátosságaiból érthető, hogy a vizes, lápos területek hasznosításában a helyi falusi földműves lakosság aktívabban vett részt, mint a Nagyalföld lápvídékein, árteres környezetében megszokott volt. Ott a réti helyek, a lápvilág vagy az ártér adottságainak a kihasználására leginkább specialisták vállalkoztak. Életük jelentős részét távol töltötték a szomszédos településektől. A hódoltság alatt fellazult községhálózat miatt nagyobb távolságra estek a falvak a kizsákmányolható vizes élőhelyektől. A kisalföldi, tóközi községek sűrűn behálózták az ártéri környezetet. Az átlagos földműves népességnek szinte minden rétege részt vett a vízi világ hasznosításában.

Az 1880-as (de akár az 1900-as) évekig nemcsak a réti széna volt nélkülözhetetlen a helyi gazdaságok számára. Az árterek, lápos területek sás-, nád- és vesszőtermése, fája biztosította a lakosság tüzelőjét, építőanyagát. A helyi növényföldrajzi és vízrajzi adottságok határozták meg, hogy hol és milyen minőségben, milyen arányban volt található vessző sövényfal készítéséhez, sás vagy nád tetőveréshez, falazati anyagul, tároló edény készítéséhez vagy tüzelőül. Mindez befolyásolta az egyes községek anyagfelhasználását, építéstechnikáját. A Szigetköz és a Csilizköz inkább fát, vesszőt adó galériaerdőkben, füzesekben volt gazdag. A Tóközben bővebben állt rendelkezésre sás és nád. A sásból, gyékényből háztartási felszereléseket fontak, szőttek, de sok helyen tüzelőanyagként is használták. A levágott sást karvastagságú, singnyi hosszúságú csomókba kötötték. Ezeket kiszárítva vetették tűzre. A kályhákban, tűzhelyeken ezekkel fűtöttek, főztek, sütöttek. A gyékényből nem ritkán az építkezésnél használt különböző vékonyabb, vastagabb kötözőanyagokat fontak. Olykor a sást is tetőfedő anyagként alkalmazták.