Győr vármegye települései 18-19. századi kéziratos térképeken (Győr, 2003)

Néma Sándor: Vázlat Győr vármegye településhálózatának átalakulásáról 1526-1720 között

A megyei változások

Ráth Károly, s a nemesi közgyűlés jegyzőkönyveinek tanúsága szerint a megye déli területein összesen 17 lakott település volt 1688-ban: Nagybaráti, Kisbaráti, Csanak, Écs, Felpéc, Kispéc, Kajár, Ménfő, Nyúl, Nyalka, Pázmánd, Ravazd, Szentmárton, Ság, Szemere, Táp, Tápszentmiklós. Mind a 17 település szőlőműveléssel foglalkozott, azaz hegybéli település volt. Az újrainduló telepítés nem tüntette el a megye 3 különböző fejlődési utat bejárt területe közötti különbségeket. A sokorói dombságon tovább folytatódott a szőlőhegyi települések növekedése, a Tóközben, Szigetközben, Csilizközben megerősödtek az eddig fennmaradt települések. A sokorói dombság két oldalán pedig megindult a falvak újjáalakítása, a legelők, erdők feltörése és a szántóföldi művelés.

Az 1698-as egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint a megye összes lakosa 9078 fő volt 38 településen. Valójában 42 településen tett látogatást az összeíró, de négy helységben nem tudta, illetve nem engedték a lakosság létszámát összeírni. (Lásd 4. számú melléklet) A legnépesebb települések a sokorói- (pannonhalmi-) dombságon voltak találhatók, Mezőőrs 627, Táp 442, Kajár 1594, Nagy-, Kis-, és Káptalannyúl 383 fős. A 42 település lélekszáma 9551 fő lehetett, az esztergomi érsekséghez tartozó Szigetköz és Csilizköz nélkül. E területet is figyelembe véve az összlakosság 15-15.500 főre tehető. Az 1671-es adóösszeírás szerint a megyében kb. 15.000 ember élt. A 42 községből 24-nek egyházi birtokosa (Győri püspökség, Bencés rend, Pápóci pálosok, Csornai premontrei prépostság) volt, 12 főnemesi (Eszter- házy, Héderván/ család, stb.), 6 köznemesi család birtokába tartozott.

Az alacsony lélekszám miatt hamar megindult a betelepülés. így 1689-ben Szent- mártont szállták meg német telepesek, akik szerződést is kötöttek az apátsággal, három évi adómentességre. Ezután évi hat Ft adóval tartoztak. Az áttelepülők nagy része iparral is foglalkozott.

Gyirmótot, Csanakot 1729-ben, majd Malomsokot, Gyarmatot, Öttevényt 1704-ben, Sövényházát 1715-ben, Koroncót 1718-ban szintén németek szállták meg. A csanaki németek a 19. század második felében magyarosodtak el, a győrsövényháziakat pedig 1945 után telepítették ki. Rác betelepülők érkeztek Kajárra és Pérre, s 1612-ben Győr- Újvárosba. Emlékük ma már csak nevükben él. Dunaszentpálra és Nagybarátira szlovákok települtek le. így Nagybaráti szlovák neve Baratovice lett. Győrszentivánt a Moson megyei Kimléről származó horvátok (krobotok) népesítették be.

A megyében lezajlott folyamatot még sem lehet egészében tudatos, előre elhatározott “telepítésnek” nevezni. Az 1710 körüli években még csak 65 lakott hely létezett, és üres volt a lakott települések telkeinek nagy része is. Nagymértékű volt a megyén belüli mozgás is. 1713-ban felpéci jobbágyok költöztek Tétre, Csanakra, Gyarmatra, Szemerére (Győrszemere). A megyék közötti mozgásra 1718-ból említtek példát: Szemerére nemcsak Rábaszentmiklósról, hanem hét család Sopron megyéből érkezett, Tétre innen egy család, Ausztriából két család települt át. A Gyirmóton 1720-ban összeírt 10 jövevény családfőből egy Moson megyéből, kettő Győrszentivánról, egy Felpécről származott.

A spontán költözködések mellett persze tudatos telepítés is zajlott. így a pannonhalmi főapát 1710. június 8-án az écsi birtokon 17 telek betelepítésére adott ki felhívást. A betelepülők közül az 1720-as összeírás szerint 10 magyar, 3 szláv, s 4 német család élt. Tényőt 1713-ban 20 felpéci jobbágy család szállta meg, hozzájuk még 5 Veszprém megyei is csatlakozott. Sajátos különbséget tett a vármegye a betelepülők között, ugyanis a Győr megyéből érkezettek egy évi, más comitátusból átvándoroltak 3 évi adó- mentességet kaptak.

A vármegye maga is igyekezett elősegíteni a puszták megtelepítését, ezért 1689- ben felszólította a szentmártoni apátságot, hogy Csanakot (Ménfőcsanak), Ságot (Győr- ság), Kismegyert (ma Győr része), Szentivánt (Győrszentiván, ma Győr része) "szállítsa" meg, mert ellenkező esetben magasabb adót vet ki utánuk. 1700-ban a megye megintette gróf Löwenburgot és nejét, Thököly Katalint, hogy ne sanyargassa a mezőörsieket bécsi fuvarral, mert a lakosság megszökik.

A telepítési feltételek elég szigorúak voltak. A földesurak némi ellenszolgáltatás fejében 3 évi adómentességet adtak. A 18. század második felében egy új szőlőhegy kialakulásáért ennek több mint duplája járt. Ezért a betelepülők egy része vagyonát vesztve ugyan, de az új kedvezmény reményében mégis tovább települt, így például Gyarmaton a 35 telepes családból csak 10 maradt helyben. Komoly gondot okozott a törökök kitaka- rodása után a birtokok határának újabb megállapítása is, mivel a török földesurak a kisebb és nagyobb birtok után egyenlő adórészletet követeltek. Ezért a magyar földesurak beleegyezésével megindult az egykori határok betöltése, határjelek eltüntetése. A folyamatot erősítette a népesség ide-oda hullámzása, és a legelőbérlet is. Erre példa Tét 16-17. századi története is, hiszen itt a Győrből Itáliába vezető kereskedelmi úton örmény állatkereskedők telepet tartottak fenn és egyben a környező falvak legelőit is kibérelték. Ez a közel 300 évvel ezelőtti szerep magyarázza a község jelenleg is nagy határát!

Visszatérve a határkijelölésre, ez egyben a XVIII. századi határperek története is. Általában a vitatott, perelt területet megosztották a két fél között. így például a bencés rend és a Szentadalberti prépostság közötti vitatott területeknek felét Selyemcsukhoz, felét a Söptéri pusztához csatolta I. Lipót az 1692. október 24-iki rendelkezésével.

Az újrainduló fejlődést a Rákóczi szabadságharc Győr megyei véres eseményei akasztották meg. Az 1704-es koroncói csata után elpusztították Koroncót, Gyirmótot, Mórichidát, Ságot. Ez utóbbi többé nem is települt vissza eredeti helyére, hanem felhúzódott a szőlőhegybe, s az új település magvát a ma is meglévő négy kút adta.

Mórichida lakossága is elmenekült a falu eredeti helyéről 1704-ben a Marcal folyó mocsarai közé, s a jelenlegi község ma is itt van. öt éven keresztül gödrökben és lyukakban húzták meg magukat, míg az új falut felépítették. Erről Gyurikovits György így ír 1829-ben: „A mostani falunak szállása, mellyen most jobbágyok laknak hajdan Bordátsi Puszta (Praedium Bordáts) nevezetett, és a Nagy Szombathi Szent Klára Apáczáké vala. Ezen határbéli hely Kurucz háború előtt mező, és olly sűrű erdőség volt, hogy kézén lábon kelletett benne bujkálni. 1703. eszt[endő] (valójában 1704) körül a Móricz-