Győr vármegye települései 18-19. századi kéziratos térképeken (Győr, 2003)

Filep Antal: Térképek vallomása Győr megye néprajzáról, tájtörténetéről és környezeti kultúrájáról

egykori nagybirtokok gazdálkodásáról az egyetlen térképmű, amely táblákra, majorokra, dűlőkre bontva részletes tájékoztatást ad.

Az uradalmi majorok világa ebben a kerületben láncolatszerűen ölelte körül a Veszprém megyei határtól Kajárig a nyugati oldalon, keleten pedig Nyalkáig a központi uradalom által kezelt birtokokat.

A térkép kimutatja azokat az idetartozó szigetszerű birtok része két is, amelyek szigetként ékelődtek be egyes falvak, vagy más uradalmak határába. így megörökítette a „Sejemcsuki Pu[sztát]", a „Gugi pusztát”, a „Pázmándi Alszeri Tagbirtok"-ot, a „Szt: Mártom felső (Nagyécs szomszédságába eső) tag"-ot, Illetve birtokviszonyait. Diverticu- lumként jelenik meg a „Nagyétsi Erdő”, illetve csak egészen kis szakaszon érintkezik uradalmi területekkel aTényő határának déli részén kialakított tagbirtok.

A térkép azért is fontos számunkra, mert nyomon lehet általa követni azoknak a területeknek a sorsát, amelyet az úrbéri rendezés és az elkülönözési perek idején kivontak a jobbágyi földhasználatból.

Feltűnő, hogy az apátság az uradalmi gazdálkodás idején milyen nagy jelentőséget tulajdonított az erdőgazdálkodásnak. A magasabb dombhátakat szinte összefüggően erdők fedik mind a völgy nyugati, mind a keleti oldalán. Az erdőgazdálkodás egykori korszerű megoldásaira jellemző vonás, hogy az erdők testét feltáró utak, nyiladékok tagolják.

Nagy kiterjedésű, mértani rendben tagolt, szántóművelést szolgáló táblák rendszere hálózta be a birtokot. Egy-egy nagyobb rész gazdálkodására, művelésére majorokat építettek ki. A térkép elnagyoltan a majorok beosztását, fontos, állandó jellegű épületegyütteseit Is ábrázolta.

Nagyon szembetűnő, hogy milyen mértékben igyekezett az uradalom is a vízjárta térségek rétjeit beszűkíteni. Nyilvánvaló az is, hogy a legelőket is minimalizálták. A térkép ábrázolása sejtetni engedi, hogy a maradék legelők egy része erdei eredetű, fás legelő, amint azt a Rézhegy szőlőterülete és a Kisnyalka majorja közötti dombos rész mutatja. Az egykori gazdálkodás technikájára utal, hogy néhol a major szomszédságában elkülönülten „Szűrűs kert" felirat jelenik meg, mint például a Három Tarjáni puszta esetében. (Térképünk a pannonhalmi rendi archívumban maradt fenn, PL IV/4 jelzet alatt tartják nyilván.)

A szép számmal fennmaradt birtoktérképektől az különbözteti meg ezt a térképművet, hogy a 18. század végi és 19. század eleji birtoktérképek mint uradalmi térképek, csak a birtokok határát igyekeztek kitűzni, rögzíteni. Ez az 1881-ben készült mű viszont az uradalmi irányítás mindennapi tervező, szervező munkájához adott támpontot, műszakilag pontos eszközt. Agrártörténeti, tájtörténeti értékét nem lehet eléggé megbecsülni. A racionális gazdálkodás és a komplex tájhasznosítás fejlődésének fontos dokumentuma,

A Sokoró dombvonulatának keleti oldalán a délkeleti szegélyterületen Táp Árpád-kori település az utolsó olyan falu, amelynek jelentős szőlőhegyei voltak, és még ma is vannak.

Településünket 1836-ban mérte fel Rísz Eduárd mérnök. A „Tápi Határ Térképe" (GYMSMGYL GYMU 336) feliratú térképmű szövegéből kitűnik, hogy a mi változatunk Kiing Iván 1860-ban véglegesített rajza. (GYMSMGYL GYMU 335)

A tápi határ felkapaszkodik a Győrasszonyfa térségében fekvő dombhátra. Ez a terület eredetileg nyílván erdős lehetett, mert Öreg Csalit, haraszti irtás, Kis Csalit néven szereplő valószínűen uradalmi kezelésben lévő földeket találunk az északnyugati sarokban. E dombos rész déli szakasza a nyugati határszéltől a falun átvezető, a helyi népnyelvben Palotai útnak nevezett országúiig terjed. Az országút nyomvonalát a dombsor egyik terasza jelölte ki. A falu déli szegélyén az országút eléri a Tápszent- miklósi határ északnyugati részéből kifolyó eret, amelynek mentén réti területeket találunk. A helyiek földéhségét bizonyítja, hogy ennek a vízfolyásnak is felparcellázták a partosabb részeit, és ahol az csak lehetséges volt, szántónak kiosztották. Térképészünk jelzi, hogy egy-egy parcellának melyik része szolgálhatott véglegesen szántóként, s melyik része maradt vizes rész.

Jellegzetes, hogy a község délkeleti határában két egymásnak támaszkodó szántótábla szigetként áll a vizes rétek illetve a Köz Legelő terében. A legelő területek valamennyi délről a tápi határba érkező, és északra, északkeletre futó vízfolyást keresztezik, A legelő ezáltal a sok irányban szétfutó utak csillagszerűen szétágazó központja.

A legelőn átfolyó legkeletibb vízfolyás, a Puszta Pervát felé eső határvonal közelében duzzasztott tavat mutat és malmot jelöl. A malom alatti északkeleti részt Kaba rét néven leválasztották a legelőről.

A falu északi határszegélyén, a Palotai út szomszédságában és a határ északkeleti szegélyében, a legelő keleti részén, illetve a Kaba rét fölött is szántótáblákat találunk. Puszta Borba felé a határvonalig két vízfolyás úgy futott ki, hogy mély fekvésük nem tette lehetővé a szántók kimérését. A szántókat meglehetősen keskeny dűlőkre szabták fel. A mintegy 24-25 szántóként hasznosított apró, keskeny parcellákkal tagolt dűlőkben a parcellák iránya rendkívül változatos. Ennek lehetséges oka az, hogy a barázdák, mesgyék segítettek a felesleges vizet elvezetni.

A tápi határ legértékesebb részét a két szőlőhegy képezte. A Felső Szőlő Hegy és az Alsó Szőlőhegy közé felnyúlt a község délnyugati irányban kiágazó utcasora, a Hegysor végétől. A két hegy közötti részt kitöltötte a legelő, amelyre a község disznóit még az 1970-es évek közepén is kihajtották. A térképész nagyon gondosan árnyalással érzékeltette a hegy domborzati tagoltságát. A Felső Szőlőhegy a középhatáron túl folytatódott északi-északnyugati irányban Kisnyalka felé.

A tápi hegyeket szintén lakták. Kisebb szakaszain házsorokba tömörültek a pincék, a présházak illetve a lakóházak.

A szőlőhegy délnyugati, déli tájolású domboldalait kedvelték leginkább megtelepedésre, de máig is a kevésbé kedvező északkeleti napozottságú oldalakra települt sok épület. A szőlő telepítésének kedvezett, hogy a szőlő közé keresztirányban több helyen völgyek nyúltak be, amelyeknek oldalai kedvezőbb napozásúak voltak. (Kialakulásukat a lezúduló csapadékvíz indította el.) Az un. reliefenergia hasznosan érvényesült, hiszen könnyen erodálódó és könnyen meg is munkálható talajféleségek, löszös, homokos rétegek borították a hegyeket.