Győr vármegye települései 18-19. századi kéziratos térképeken (Győr, 2003)

Filep Antal: Térképek vallomása Győr megye néprajzáról, tájtörténetéről és környezeti kultúrájáról

ben legelők) között hat hullámban a földhátakra kapaszkodva keskeny szántókat mutat a mappa. A földhátak szántóföldjeit 41 dűlőre osztva használta a lakosság. Olykor egy- egy dűlőben minden telkesjobbágy família egy-egy darabka földet birtokolt. Ily módon a faluban alig volt egy-két holdnyit kitevő családi földparcella, szántó. Sőt a dűlők átlagos parcelláinak a nagysága három-hatszáz négyszögölre korlátozódott. 1859-ben a határ új beosztásánál csak hat dűlőre tagolták a szántókat, de a rétekkel és legelőkkel együtt is csak 19 határrészt különböztettek meg, A szántóföldeket a korábban szokásosnál lényegesen nagyobb darabokban mérték ki a helyi földművelőknek, a volt telkes jobbágyoknak illetve leszármazóiknak. A dűlők beosztásának az elvei is megváltoztak. Korábban lehetőleg minden helybeli telkes jobbágyot minden termőhelyből, minden talajtípusból egyaránt részeltettek, ezért osztották a szántókat apró táblákra és minden táblából lehetőleg mindenkinek igyekeztek valami keveset juttatni. A 19. század második felétől, a jobbágyfelszabadítást követően az üzemvitelt megkönnyítendő, nagyobb táblákat alakítottak ki. Egy-egy gazda a maga 10-30 hold közötti szántóját összevontabban vehette használatba. A családok szántóföldjeit két-három részletben mérték ki. Megszüntették a korábbi határhasználat atomizáltságát.

A térképek, birtokkönyvek - így a Bódogén felfektetett nyilvántartás és a határtérkép is - arról árulkodnak, hogy a külterületet, a szántókat, kerteket, a falu beltel keinek sorrendjében osztották fel. A birtokok nyilvántartásának a kulcsa is tulajdonképpen a házszámok sorrendjén alapult.

A birtokkönyvek és a térképek alapján nyilvánvaló, hogy az 1850 és 1890 közötti időszak gazdái ugyan már a polgári jog szerinti birtokosai voltak a földjüknek, de őseik hajdani egész, fél, negyed vagy nyolcad jobbágytelkeit örökölték. Örökség, vásárlás révén ugyan kimutathatók csekély módosulások, de nagy átlagban mégis inkább az látszik jellemzőnek, hogy a falusi földműves, földbirtokos famíliák összetétele a 18. század elejétől vagy a korábbi időktől folyamatos. A vagyoni tagozódásban sem mutatkoznak nagy átalakulások. Az idő haladtával ugyan osztódtak, aprózódtak a földek, de a nagyobb létszámú, helyi, gazdálkodó polgárok növekvő intenzitású munkával folyamatosan emelték földjük jövedelmezőségét. A nagyobb lélekszámot az egy főre eső csökkenő arányú földterületből is jól, s ha lehetett, jobban törekedtek eltartani. Az egy lakosra jutó termőterületet ugyan rétirtással valamelyest növelni tudták, de a lehetőségek földrajzilag is lehatároltak voltak, így nem maradt más, mint áldozatos munkával növelni a hozamokat.

A birtokkönyvek és a térképek arra vallanak, hogy az egykori jobbágytelkek osztódását a falvak belterülete is tükrözte. Az egy holdnyi vagy másfél holdnyi eredeti beltel két ritkán tudták megőrizni. A tágas lakótelket a család növekedtével, nemzedékről nemzedékre megosztották. A határbeli járandóság és a beltelek egymással feleselő párban állt. A telek aprózódása ellen sokáig a megoldást a nagycsalád-szervezetben, a több nemzedéknyi együttélésben, közös gazdálkodásban látták. Mindezzel együtt járt, hogy néhol a rokonság családjai szomszédsági egységet alkottak, majd kialakultak a rokoni udvar- és házközösségek. Ez a rendszer jobbára az I. világháború körül kezdett végérvényesen felbomlani, olykor azonban még az ötvenes, hatvanas években is tanulmányozni lehetett a hagyományos rend kereteit.

A termőföld megbecsüléséről, intenzív hasznosításáról árulkodik, hogy a nagyobb szántóterülettel, akár harminc hold feletti tulajdonnal rendelkező családok fenntartották a falu szomszédságában fekvő kertségekből nekik járó aprócska, 80-tól 300 vagy 400 négyszögölig terjedő kicsiny kerteket is. (A hajdani káposzta-, kender-, lenföldek utódai voltak ezek.) A kerti növénytermesztésnek ezek a hagyományai a 20. század folyamán ismételten nagyon hasznosnak mutatkoztak. Megerősítették a családi gazdaság piaci bevételeit. Segítették egyensúlyban tartani a nehezülő helyzetbe kerülő kisüzemet. A termelőszövetkezetek megszervezése után sokhelyütt a háztáji gazdaságokban is kamatoztathatták régi ismereteiket, a helyileg kipróbált tradíciót. Olykor nemcsak a növekvő városi fogyasztást segítettek ellátni, de nem elhanyagolható mennyiségben exportra, konzervipari felhasználásra is termesztettek.

Történeti-földrajzi és históriai tény, hogy a Rába, Rábca és Duna mentén eredetileg gazdag erdőterületek feküdtek. A csapadékban gazdag éghajlat évszázadokkal korábban az árterekben is és a szárazulatokon ligeteket, erdőket nevelt. Tájunk hajdani erdeinek néhány települést kivéve nyomát sem találjuk. Néhol egy-egy dűlőnév utal rájuk. (Pl. Cakóháza 1821-ben hitelesített, a Székeskáptalan térképei között őrzött GYEL No. 21 számú mappája a Kapiba vezető út keleti oldalát kísérő szántókon kívül a bödögei határig lenyúlóan jelöli az „Erdő helly Rétth" felirattal a hajdani láperdő emlékét.)

Kiterjedtebb erdők maradtak fenn a Szigetköz és a Csilizköz területén a dunai áradásoktól rendszeresen látogatott határrészeken. Talán nem is véletlen, hogy a nagyobb összefüggő erdők uradalmi kezelésben és olyan helyeken maradtak meg, ahol a szomszédos falvak messzire estek, Másutt a lakosság rákényszerült, hogy az erdőt szántóvá, kaszálóvá, legelővé alakítsa. Ráró és Ásvány térképei mintaszerűen kezelt ártéri erdőket mutatnak a Duna kanyarulatai, szigetei között. (GYMSMGYL GYMU 18, 288)

A megye nyugati vízjárta részén az úrbéri szolgáltatásokra kötelezett lakosság térképeink tanúsága szerint a falvak határai között a földművelésre alkalmas területek túlnyomó részét használhatta. Uradalmi kezelésben alig vagy eléggé kevés terület volt. A nagybirtok a falvak közötti pusztákat vette házi kezelésbe. Egy-egy jobbágyközségben többnyire csak gazdasági épületet esetleg kisebb majort tartottak fenn. Ä telkes jobbágyság többé-kevésbé a reformkor időszakáig háborítatlanul „élte“ a jobbágytelek meghatározott, helyi mértéke feletti földeket is. A különféle és hosszantartó perekben elkülönített földesúri földek kiterjedése nem rúgott nagyra. Olykor, ha működött is a faluban vagy szomszédságában uradalmi kezelésű üzem, annak a kiterjedése viszonylag korlátozott volt, esetleg csak a helyi major üzemviteléhez szükséges, szinte az önellátást biztosító mértékű volt. (Példát ad erre Bödöge térképe 1839-ből. A Mohos tó szomszédságában a jobbágyok földjeihez mérten kicsi területen három, szinte azonos méretű táblát birtokolt a káptalani uradalom. Mindez talán a régi háromnyomásos gazdálko