Bana József et al.: Piroslámpás évszázadok (Győr, 1999)

Halász Imre: Keszthelyi „szerelmi szabadfoglalkozásúak” a 19. század második felében

vonta a szórakoztató- és a vendéglátóipar kiépülését is, Így a múlt század elején kezdeti lépéseit megtett fürdőkultúra a század végére pezsgő fürdőéletté teljesedett ki. A Balaton melletti települések lakossága, mindenekelőtt Keszthelyé és Balatonfüredé a többszörösére duzzadt a nyári hónapokban.

A Balaton parti nagyobb településeken már a múlt század elejétől tudunk bordélyházakról. Egy, esetleg kettő fogadhatta vendégeit attól függően, hogy a „keresletkínálat” törvényei szerint milyen kapacitással kellett a jelentkező igényeket a szó szoros értelmében kielégíteni. E településeken a szolgáltatások palettáját tagadhatatlanul színesítette a szolgáltatóipar e jeles egységeinek nyári konjunktúrája, hiszen a vendégkör jelentős részét a látogatók tették ki, ennek következtében például a keszthelyi bordélyban alkalmazott lányok száma nyaranta megszaporodott. Létezett emellett egy - évszaktól független - állandó íélvevőpiac, míg a vendégkör harmadik jelentős csoportja a városba telepített huszárosztály kimenős legénységéből tevődött ki.

A múlt század közepétől vannak adataink arra, hogy a hatóságok és a közvélemény hogyan kezelte a piros lámpás házakat, illetve a bordélyházon „kívül dolgozó” ún. „kujtorgó” nőket.

A történelmi Zala megyéhez tartozó Balatonfüred közigazgatásának vezetője 1849- ben utasítást kapott, hogy ha kell, akár karhatalom igénybevételével is, de telepitse ki Balatonfüredről Arácsra a „szabad személyeket”, mert az általában duzzadó pénztárcájú - férjükkel érkező hölgyek nem hajlandók ebbe az erkölcsi fertőbe jönni mindaddig, míg ezek a „kujtorgó szabad személyek az utczán garázdálkodnak". Természetesen a kortárs sem akarta ezzel azt állítani, hogy Balatonfüred olyan elátkozott hely lenne, ahol hemzsegnek az utcanők, ám azt tudomásul kellett venni, hogy a polgári erkölcs nem tűrhette ennek létét, s mivel az idegenforgalomból, illetve annak elmaradásából származó bevételkiesés jelentős lett volna, a vendégfogadók tulajdonosai osztották a hatóság véleményét, s a szabad személyek kiűzettek Arácsra, hogy ne veszélyeztessék az idegenforgalomból származó, már akkor is jelentős bevételt/

Talán nem függ össze ezzel, de az arácsi utat később az átlagosnál sokkal többször kellett javíttatni, mert ahogy a jelentés fogalmaz: „egyre többen járnak erre hintóval, lovon és gyalogszerrel.”3

Ugyanezzel a problémával került szembe a Balaton fővárosának; Keszthelynek a tanácsa, körülbelül ugyanebben az időben. A város tanácsa a közvéleménnyel egyetemben elkeseredett, ám reménytelen küzdelmet folytatott a prostitúció ellen. A fürdőidényben - mint már említettük - nagyon fellendült a ház forgalma, sőt a környékbeli falvakban is elszaporodtak azok a helyek, ahol ugyanazt megkaphatták a betérők - s nem egyszer olcsóbban mint Keszthely „vörös lámpáshoz" címzett bordélyházában. A türdőszezon előtt rendre felszólították az érintett községek elöljáróságát, hogy „közeledvén azon időszak, mikor falu helyeken az úgynevezett fonyó házak a fenn álló rendeletek ellenére szoktak divatozni", s utasíttattak. hogy szigorúan lépjenek fel minden esetben az engedély nélkül üzemeltetett légyottházak ellen.4

; Zala Megyei Levéltár (ZML). IV. 151. VI. 1849-50.

' ZML.IV. 151. XIII.

J ZML.V. 1734.861. Miután a feldolgozott források Keszthely Város Levéltárában e jelzet alatt található - még a század eleji irattár-rendezéskor - összefűzött BORDÉLY 1857-1910 feliratú irategyüttesből származnak, a további jelzeteléstöl eltekintünk.

66