Bana József et al.: Piroslámpás évszázadok (Győr, 1999)
Kántás Péter: Jogalkotási dilemmák a prostitúció körül
c) végül a prostitúció háttéripara, az így megszerzett jövedelem haszonélvezőinek köre - büntetőjogi felelőssége és a társadalmi felháborodás okán - szintén abban érdekelt, hogy ez a szféra a lehető legkisebb mértékben kerüljön a közönség és a hatóságok ellenőrzése alá. Az évezredes tapasztalatok meggyőzően bizonyították, hogy az „áru” akkor is elkel, ha a jog a legszigorúbb tiltás alapján áll. A megoldás - továbbfűzve a profán allegóriát - a „csomagoláson”, illetve a kultúrált „értékesítésen” és „fogyasztáson ” múlik: mindaddig magánügy, s a privát szféra részét képezi a dolog, hogy egészséges (szexuális úton terjedd fertőző betegséggel nem rendelkező), nagykorú állampolgárok a négy fal között, a saját akaratukból milyen jellegű nemi kapcsolatra lépnek egymással. A baj ott kezdődik amikor ez a speciális áru - ahhoz, hogy elkeljen - kilép a nyilvánosság elé, s az adott kultúrkör általánosan elfogadott normarendszerével - erkölcsi, vallási normáival, illemszabályaival - nem összeegyeztethető módon kínálja magát. A szakirodalom az itt felemlített társadalmi normákat olyan kontrolltényezőknek nevezi, amelyek hiányában a közhatalom által kinyilvánított tilalom üres, s a norma a társadalom többsége által nem tolerált, sőt adott esetben ellenállást, dacot provokáló szabállyá degradálódik.10 Az elmúlt évek tapasztalatai alapján már 1993-ban látható volt, hogy a magyar társadalom elsősorban a prostitúció „utcai”, közterületi megnyilvánulásai ellen keres gyógyírt, amely mögött többnyire joggal sejt olyan antiszociális beállítottságú, élősködő réteget, amely üzleti érdekeinek érvényesítése céljából adott esetben a legsúlyosabb bűncselekmények elkövetésétől sem riad vissza. A rendszerváltozást követően azonban a jelenség jogi megítéléséhez nemcsak a közrendészeti, de az erősen felértékelődő emberi jogi szempontokat is figyelembe kellett venni. A kérdés lehetne jogfilozófiai mélységű is: ha egyszer a nagykorú, szellemileg, fizikailag érettnek nyilvánított polgár alkotmányosan is elismert személyes szabadságának természetes részét képezi, hogy a munkaerő- és árupiacon tudását, szellemi képességeit, tulajdonát, vagyoni értékű egyéb jogait áruba bocsássa, akkor milyen alapon korlátozhatja őt a közhatalom ebben a törekvésében, ha éppen a testéről - mint piacképes áruról - van szó? A válasz abban a filozófiai keretben jelölhető ki, amelynek alaptézise, hogy a személyes szabadság korlátja a másik ember, illetve az adott közösség szabadsága. A szocialista korszak a teljes körű tiltás ideológiai megalapozása érdekében még felhasználhatta a teljes foglalkoztatottság - valójában kapun belüli munkanélküliség - tételét: mivel a szocializmus mindenki számára biztosítja, hogy - úgymond - tisztességes munkával keresse meg a kenyerét, nincs egzisztenciális kényszer arra, hogy „Az, hogy valamely cselekmény kriminalizálása csszerű-e, két fő kritériumtól függ: létezik-e a cselekmény elitélésére vonatkozó széles társadalmi konszenzus és azt mutatja-e az empirikus kutatás, hogy a büntető szankció hatékony a kérdéses szabály követésének fokozásában.” L. W. Sherman: Kriminológia és kriminalizálás: Dac és a büntető szankcionálás tudománya. In: A társadalmi-politikai változások és bűnözés. Válogatás a 11. Nemzetközi Kriminológiai Kongresszus előadásaiból. Bp., 1993. 38. o. 136
