Tanulmányok a Kisalföld múltjából - Kisalföldi Szemle 4/1. (Győr, 2012)
Szalontay Judit: A csornai Kokas család krónikája
Pista, Mädy ura volt szíves bennünket Győrig kísérni, neki köszönhettük, hogy az átszállásnál segédkezve azonnal tovább utazhattunk oly kényelmesen és gyorsan, mint békevilágban sem jobban. Lándzsánál mondottam neki, hogy gyerekkoromban kősót hoztunk erre Győrből, tengelyen felüli vízben; tőle hallottam, hogy lándzsa „Landwiese” szóból származik. Végleges elszakadás előtt még egy utolsó pillantást vetettem az öreg rég tornyunkra, de kerestem; vajon meglátható lenne-e a református templomtorony, magassága talán azonos lehet a Szt. Antal kápolna tornyával. A református templomot az állomás körüli vizsgálódásomkor láttam először, az égnek húzódó 15 éves jegenyenyárfák társaságában. A reformátusok elég csinos és kiütő épületet emeltek az Arany János utca déli szájánál; a méretek ez és a r. k. plébánia templomé között, mintegy híven feltárják az arányszámot a csornai reformátusok és r. katholikus hitfelekezeté között. Nehéz sorsban kínlódik a középosztály cselédtartó, háztartást vezető női fele, kik nem tudnak segítő alkalmazotthoz jutni. Jobb belátású férfiak iparkodnak ezt lehetőleg megosztani, hallottam főbíróról beszélni, kinek a felesége főz, a férj pedig az edényt mossa el. A cselédkérdés csak az igények leszállításával és a még nagyobb önmérséklettel oldható meg. Az élet is nagy változáson vergődik át. A sziréna a heti piacot minden alkalommal 10 óra tájban szétrebbenti, minden hó második szerdáján állatfelhajtás is van. Az állattartás a korábbi idő magyar jellege helyett erősen a nyugati felé hajlik. Gyerekfülemen még „csira” marha jelzőt hallottam a tarka marhára. Csak egyetlen egyszer akadtam gazdára ki kocsijához 2 csikót akasztott és 2 jó Nonius jellegű kancát hajtott, körülöttük választott csikó fickándozott. Urasági 4-es ökörfogat is csirákból áll, a kondor sertés visítása helyett az angol fajta röfögése hallatszik. Kecske mintha szaporodott volna. Aszfalton kopog a fatalp; muzsikus czigányok hírét sem hallottam. Részeg embert sem láttam. Úgy látszik a régi viselettel levetették a legények duhajkodó virtusukat is. Nem volt régen borozás, „bicskázás” nélkül. Vasárnap uzsonna utáni időben a dínom dánom zajos verekedésé fajult. Mire én a színhelyre - Kokas kocsmába - sompolyoghattam már puskára szegezett szuronyos 2 pandúr (nem csendőr) között legényeket láttam elvezetni - odább pedig hozzátartozói között a döledező ellenfelet, ennek nyomában vér is csordult, (ha nem) vérzett. A badacsonyi bor hamar a fejbe szállott. Emlékemben van amint egyszer ilyen borszállító alkalommal én is lejuthattam a Balatonra. Talán ez is ösztökélt tengerláthatására, hisz gyerekkoromban még arról is álmodoztam, hogy a fiumei tengerészeti akadémiára járok! Végre a párisi világkiállítás alkalmával elkalandoztam Ostende-ba. Antverpen -ból hajnali kofahajón indultam a Schelde folyón oda. Csendes táj és vidék, de felverte az a világháború a nyugalmadat is! A Balatont tulajdonképpen a tavasszal ismertem meg, mikor Lajos sógorom (Hekó öccse) biztatására és költségeire pár hetet Balatonfüreden töltöttem. Igaz, hogy az idő még nem volt alkalmas balatoni üdülésre, de annál jobban lekötött, hogy nálunk (és éppen papok kezelésében) oly pompásan minden igénynek 180
