Tanulmányok a Kisalföld múltjából - Kisalföldi Szemle 3. (Győr, 2007)

Dancsecz Mónika: Felvidéki magyar menekültek és áttelepültek Győr-Moson megyében

édesapja Gútor-szigetet: a település nagyon közel feküdt Gútor községhez, de már magyar terület volt. így biztonságban tudhatta családját, de szülőfalujától sem kerültek messzire.

Mire az édesapa visszaért a faluba, neje két dunyhát is becsomagolt. Nem tudta, hol éri majd őket az éjszaka, ezért gondoskodott meleg ágyneműről is. A Duna parthoz vezető út két kilométer hosszú volt, és egy erdőn keresztül haladt át. Nagyon sokszor sétáltak arra, szinte ismerték minden zegét-zúgát; de akkor éjjel, valahogy mindig meg-megálltak, körbenéztek, hogy hol vannak.

Éjfél körül szálltak csónakba körülbelül tizenketten. A ladik hat-hét méter hosszú volt. és a mélysége nem érte el az egy métert. A visszaemlékező édesapja irányította a csónakot, a kislány pedig szorosan mellette ült: kezét a ladik szélére tette, érezte, ahogy a Duna vize megérinti. Hirtelen összerezzent a félelemtől, mire édesapja kérte tőle, hogy ne mondjon semmit a többieknek, mert ha véletlenül valaki csak egy kicsit is bepánikol, és elkezd mo zogni, könnyen odaveszhetnek mindannyian. Mivel nagy köd volt, nem ott értek partot, ahol szerettek volna. Közel két kilométerre elvitte őket a víz, így hajnali három-négy körül érkez tek meg Gútor-szigetre, ahol öt ház állt. Város János bácsi fogadta be őket a lakásába, két nap múlva pedig az erdész üres szobát adott nekik, illetve még egy kályhával is megajándékozta a családot.

Egy évet töltöttek a szigeten nagy szegénységben. Fő eledelük a kukoricakása volt! A vis szaemlékező sokszor ment vissza Gútorra csónakkal, hogy a szomszédoknál hagyott élelmet áthozza, de soha nem találkozott egyetlen finánccal sem. Egyszer, 1946 nyarán szintén csó nakba szállt, hogy átmenjen egy-két ruhaneműért, de a terve meghiúsult, ugyanis majdnem a folyóba zuhant. Erről így emlékezett: „Már a Duna közepén eveztem amikor Bécsből induló sétahajó közeledett felém. Szörnyű félelem lett úrrá rajtam. Már közel néztem farkasszemet a kapitánnyal - aki kürtön kiabált -, már lelassított a hajó, kormányosa kikerült, de a csó nakot húzta maga felé. Nem eveztem, lefeküdtem a csónak fenekére, éreztem, hogy a hajó elhagyott, csak a nagy hullámlás sodort a vízen. Gondoltam, talán másodszor menekültem meg a hullámsírból, lassan magamhoz térve, újra eveztem vissza. Édesapám kétségbe esve a szolgálatot ellátó őrökkel együtt, a parton várták visszatértem. Fogadalmat tettem, többé nem szállók csónakba és nem megyek a Dunán át....”

Város János fotója. A Gútor-szigetre menekülteket befogadta otthonába. (A kép Nagy Erzsébet, rajkai lakos tulajdona.)