Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)

VIII. rész. A front felé

zelítettük meg a falut, amikor két aknavető lövedék becsapódását hallottuk, de talán még húsz perc sem telt el, megszólaltak a géppuskák is. Rádión felvettük a kapcsolatot, megtudtuk, hogy a zászlóalj nagy erővel áll szemben. Pál Antal főhadnagy meggyorsította a menetet és mindjárt támadó alakzatba fejlődtünk. Török Sanyi tizedes raja ment elől, én is vele mentem. Körülbelül egy kilométerre voltunk a falutól, de nem lőttek. Baloldalon olyan 500 méterre volt egy szélmalom, mondtam Török Sanyinak, hogy golyószóróval lövessen a szélmalomra, először föl, aztán le az ajtóra. Amikor az ajtóra kezdett lőni a golyószóró, a szélmalom tetején megszólalt a géppuska. De a faluból is kelepelni kezdett nem is egy, egyszerre kettő-három. Mindjárt megállapítottuk, hogy jóval nagyobb erővel állunk szembe, mint mi vagyunk. Megpróbáltunk szökellve előrejutni, de csak métereket haladtunk. Hamarosan tőlünk 8-10 méterre újabb harci zaj kezdődött.. Megpróbáltuk foszforos lövedékkel a géppuskát elhallgattatni. Sikerült a zsuptetőt megnyitni, az egyik géppuska elhallgatott. Volt öt golyószórónk, erre mindegyik foszforossal kezdett lőni. Hamarosan több, mint tíz ház is kigyulladt, aztán az ellenség már csak gyalogsági fegyverekből tüzelt. Itt elkövettünk egy hibát, mert azt gondoltuk, hogy a partizánok visszavonultak. Mi pedig felálltunk és megindultunk, a falunak. Ekkor egy puskából itt-ott leadtak egy-egy lövést és sajnos mire észheztértünk már két sebesültünk lett. Azután újból biztosított menetben mentünk. Már délután volt mire a falut elfoglaltuk. A legnagyobb problémánk az volt, hogy nem volt orvos aki a sebesülteket bekötötte volna. Csak a két gyalogezrednek volt orvosa. Azért mi bekötöztük őket hiszen minden katonának volt sebkötöző csomagja, meg egy kis sebkenőcse. Szerencsénk volt, hogy nem volt olyan súlyos a sérülésük: vállövést, kar -és comblövést kaptak. Egy fejlövéses volt, de az sem volt halálos.

A faluban szereztünk két szánkót, arra raktuk azokat a sebesülteket. Mi még ott maradtunk a faluban. Vártunk egy kicsit, hogy nem jönnek-e vissza a partizánok. Aztán a másik két útvonalon is elcsendesedtek a fegyverek, a partizánok ott is mindenhol visszavonultak. Mikor visszamentünk Korjukovkára már sötét lett, a sebesülteket meg a halottakat ekkorra már elszállították. Mert bizony a gyalogságnak voltak halottjai is, náluk képzetlen tartalékos katonák szolgáltak. A sebesülteket és a halottakat Senoszkájára szállították, a halottakat ott temették el, külön-külön deszkakoporsóban. Pár napig voltunk még Korjukovkán, aztán minden alakulat visszament az állomáshelyére. Amikor biztosak voltunk abban, hogy a partizánok tényleg visszavonultak, először Senoszkájára mentünk, mert a lovaink ott voltak. Onnan visszamentünk Gorodnyára, ahol mindenkit visszatettek a szakaszához és tovább végeztük a járőrözést. Mikor megjöttünk, megkerestem Berczeli Imrét és jelentkeztem nála. El akartam mondani neki, hogy mi történt, de pontosan tudtak mindent, mert az R-3-as rádión tartották a kapcsolatot. Mindketten örültünk, hogy a mi szakaszunkban senkinek nem lett semmi baja. Moharos Jóskánál meg a Bagoly Csöpinél voltak a sebesültek. Ez nem azt jelenti, hogy rossz parancsnokok voltak, mert ott a golyó nem válogatott. Minden a szerencsétől függött.

Lassan elérkezett a karácsony este. Ezen a napon először kaptunk, hazulról levelet és csomagot. Volt aki nyolc-tíz tábori lapot is kapott. Szeretet-csomag, amit odahaza gyűjtöttek, mindenkinek járt. Minden csomagban volt egy-egy meleg holmi, amit a magyar lányok-asszonyok kötöttek. Meg egy kis sütemény, három-négy szaloncukor, egy két decis rumosüveg és egy karácsonyi szentkép. Karácsonyfát is állítottunk, gyertyát is gyújtottunk. Pál Antal főhadnagy tartotta a karácsonyi ünnepi beszédet. Elénekeltük a Mennyből az angyalt, és megkezdődött a

97