Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
VIII. rész. A front felé
- Köszönöm, főhadnagy úr - és fölhajtottam a fél deci rumot.- Most menjen pihenni, és majd reggel megbeszéljük a történteket. Letisztelegtem és mentem a szállásomra, már majdnem reggel öt óra volt. A bajtársaim már javában aludtak, én is lefeküdtem a priccsre és próbáltam aludni, de a szememre nem jött álom. Azon gondolkoztam, mi történt a fél századdal. Reggel lett, de a fél századnak híre-hamva sem volt. Dél felé hivatott Pál Antal főhadnagy és azt kérdezte tőlem:- Mi a véleménye, hol lehet a század?- Fogalmam sincs, főhadnagy úr!- Ahogy maga elment, azóta semmit sem pihentem - mondta a főhadnagy.- Én sem aludtam egy percet sem - feleltem a főhadnagynak.- Jól van! Elmehet! A rumot kiutaltam, menjenek oda, majd ki fogják adni! Letisztelegtem és visszamentem a szállásra. A század csak délután két órakor jött meg összefagyva, meggyötörtén. Volt olyan, aki mikor leszállt a lóról, összerogyott, úgy kellett bevinni. A törzsépülettől nem messze volt egy emeletes ház, odahordták a fagyottakat. Fekhelyet ugyan készítettek nekik, de az orvosi ellátással nagy baj volt, mert a századnak csak egy egészségügyi tizedese volt, az látta el őket, ahogy tudta. Huszonegyen szenvedtek maradandó fagyást. Négy napig voltak ott, aztán szállították őket Kijevbe, a 105. hadikórházba. Kilenc főnél kellett különböző amputálást végezni. Domonik Imrének mindkét lábfeje teljesen fekete lett, mert olyan kicsi csizmát kapott, hogy csak egy vékony vászonkapcát tudott belehúzni. A század szenvedett ezen a december 6-i bevetésén 21 fő vesztesége lett. A golyó miatt talán nagyobb veszélyben voltunk, de ott veszteségünk nem lett. Azt mondták, hogy azon a napon mínusz 31 fok hideg volt. Este a hóvihar megszűnt, viszont másnapra olyan dermesztő hideg lett, hogy odakint alig kaptunk levegőt. Gondolom, más alakulatok is hasonló helyzetben voltak, mert pár nap múlva hadosztály-parancsba adták, hogy írjunk haza meleg ruháért, hósapkáért, pulóverért és meleg alsónadrágért. Itthon is gyűjtést rendeztek, meg is kaptuk a szeretetcsomagokat, de abban nem sok köszönet volt. Mire hozzánk érkezett, addigra már csak egy-két érmelegítő, meg néhány kötött sapka jutott. Később a honvédség, először a csizmákat, a lábbeliket igyekezett kicserélni, majd kaptunk báránybéléses egyujjas kesztyűt. Most már nem számított, hogy ki hogyan öltözködik, az volt a lényeg, hogy mindenki védje magát, ahogy tudja. De azért itt is voltak vaskalapos parancsnokok, mint Bauman alezredes, később ezredes és tábornok. O megkövetelte a lakanyai öltözködést. Miklós nap után rövid ideig nyugodtabb napjaink voltak, csak egy-egy rajt küldtek valahová járőrbe. Egyik nap Németh Jóskát küldték el felderíteni. Ezzel a rajjal ment Szekcsán szakaszvezető és Mórocz csendőr szakaszvezető is. Ellenséggel ugyan nem találkoztak, de pálinkafőzőkkel igen. Ezek bementek, meg is vendégelték őket, és aki nem vigyázott magára, az bizony jól berúgott attól az erős pálinkától. A két szakaszvezető jól beszeszelt, úgyhogy amikor vissza kellett indulni, nem tudtak a lóra felülni. Különben a járőrnek mindig meghatározták, hogy mikorra kell visszaérni. Ha a járőr a megadott időre nem tért vissza, akkor már sejteni lehetett, hogy valami baj van. De most nem történt semmi különös. A két szakaszvezetőt felsegítették és rákötözték a lóra, hogy le ne essenek. A Szekcsánt Orbán Antal, Móroczot, a csendőrt pedig Kac Lajos kísérte, azok, akiket Zsitomirban kikötöttek. Ahogy az úton hazafelé jöttek, Orbán Antal és Kac Lajos kerítésléccel ütötte őket, ameddig Gorodnyára nem értek. 94
