Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)

VII. rész. 1941, kitört a szovjet elleni háború!

zett egy Nyitra megyei szlovák gyerek, de nagyon nehezen ment neki a magyar. Kértem, hogy mondja meg a bajtársainak, hogy fogadjanak szót, akkor nem lesz köztünk semmi probléma.

Egész szépen kezdték már megtanulni a magyar vezényszavakat, amikor egyszer délután a kisgyakorló téren, éppen szlovákul vezényeltem, amikor nem vettem észre, hogy a hátam mögött jönnek a tisztek az alezredessel, meg az osztályparancsnokkal. Mert közben megint parancsnokcsere volt. Vitéz nemes Bercsényi Lászlót alezredessé léptették elő és áthelyezték, Párkánynánára a páncélosokhoz., hozzánk meg Nyíregyházáról jött a negyedik Hadik János huszárezredtől vitéz nemes Szabadhegyi István alezredes. Borzasztó buta, gőgös tiszt volt, századosnál kezdődött nála az ember. A közlegényt senkinek sem hívta, meg sem nevezte, a lovának sokkal több becsülete volt nála, mint az embernek. Ha a beosztott tisztek meglátták, hogy jön a laktanyaudvaron, elkerültek másfelé, hogy ne találkozzanak vele. Mert mindig talált valami hibát az öltözéken. Meghallották, hogy én idegen vezényszót használok. Akkor vettem észre, amikor torkaszakadtából elkezdett ordítani:- Le kell tartóztatni! Hadbíróság elé kell állítani! Mióta van megengedve a magyar hadseregben idegen vezényszó?

Gondoltam magamban: na Ferenc, neked most befellegzett. De azért odaléptem eléje és jelentettem neki a foglalkozás tárgyát és a létszámot. A jelentést nem is fogadta úgy, ahogy kellett volna. Ordított velem, mint a Hannibál, ki adott nekem engedélyt arra, hogy idegen vezényszót használjak? Próbáltam megmagyarázni, hogy miért is csináltam ezt a kiképzési módszert, de az alezredes meg sem hallgatott. Csak kiabált, szólított az engem mindennek, csak annak nem, ami voltam. Voltam barom, marha, ami a szájára jött, és kiadta a parancsot Várkonyi századosnak, hogy tartóztassanak le. A százados mindjárt szólt Abonyi főtörzsőrmesternek, hogy hajtsa végre a parancsot. Nálam semmiféle fegyver nem volt csak a sima derékszíj. A főtörzsőrmester aztán bekísért a fogdába és a derékszíját is elvette. Az úton, ahogy kísért, sajnálkozását fejezte ki, megígérte, hogy beszél a százados úrral, meg Schneider zászlós úrral, hogy próbáljanak meg mindent, hogy ne kerüljek hadbíróság elé, mert ezért hat hónapot is kaphatok, meg a rendfokozatomat is elvehetik. Csak hajtogatta, hogy ők jót akartak a százados úrral, amikor odavezényeltek. Mondtam a főtörzsőrmesternek, ne aggódjon nem leszek egyedül Fehérváron.- Igaza van kendnek, maga nem követett el bűnt, maga csak jót akart.

Közben odaértünk az őrségre, a főtörzsőrmester átadott a laktanyás tisztnek, mint előzetes letartóztatottat. Az őrségen átvettek, de a fogdák úgy tele voltak, hogy engem egy tüzér szakaszvezető, Gulyás Sanyi mellé tettek be. Mikor az ajtót ránk zárták megkérdeztük egymástól, hogy ki miért került ide. Mondtam, hogy miért:- Hát pajtás, ez bizony nagy bűn a magyar királyi hadseregben. A rendfokozatodnak lőttek, és még a többi. És te, miért vagy itt?- Tudod, én meg már nem tudtam türtőztetni magam, hogy az ütegparancsnok mit művel az üteggel és behúztam neki. Mióta vagy itt?- Húsz napja - felelte a szakaszvezető. De még mindig előzetesben vagyok.

Gulyás szakaszvezető különben hivatásos szakaszvezető volt. Hogy milyen büntetést kapott, azt nem tudom. De azt igen, hogy a visszavonuláskor 1943-ban, a Kocsatovkán hősi halált halt. Még délután volt, ahogy a fogdában beszélgettünk, egyszer csak zörög a zár az ajtóban. A tüzér- hadnagy laktanyás tiszt nyitotta ki az ajtót. Azt mondta nekem:

72