Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
VI. rész. Újra otthon
állomás már Hatvan volt. Itt megint sokat állt a szerelvény, este kilenc óra körül értünk Pestre, a Keleti pályaudvarra. Itt aki akart, és álmos volt, kialudhatta magát, mert a szerelvény csak két óra után indult tovább. Voltak köztünk pestiek, akik szerettek volna haza üzenni, de nem igen akadt ismerős. Pest után, mintha az egész századot kicserélték volna, mindenki felvidult és szólt a katonanóta. Pesten volt idő arra, hogy többen szerezzenek egy-egy üveg bort az állomáson. De a tisztek sem voltak különbek, mindenkit fűtött a hazaszeretet, hogy sikerült a hazának visszaszereznie egy ősi magyar földet. Déli 11 óra tájban értünk Komáromba, a szerelvény ugyanott állt meg, ahol pünkösd után bevagoníroztunk. Most nem lóháton mentünk be a laktanyába, hanem úgy vezettük a lovainkat. Mikor a főkapuhoz értünk, rengeteg civil, főleg nő várt bennünket a kapunál. Igaz nem mindenki a huszárokat várta, mert a laktanyának csak a fele volt a huszároké, a tüzérek is ekkor jöttek. A feleségek és az édesanyák hozták magukkal a civil ruhát. Nemcsak a hozzátartozók voltak ott, hanem azok a lótulajdonosok is, akiknek a lovait májusban behívták katonai szolgálatra. Megismertem a Deresemnek a gazdáját, és integettem is neki, de nem vett észre. Gondolom, hogy a csikóját kereste, csak nem ismerte meg. Nem mindegyik század jött meg azon a napon amikor mi, a hatodik század csak másnap hajnalban, az ötödik század pedig két nap múlva érkezett meg. Nekünk még szerencsénk volt, mert az istállók üresek voltak és mi oda bekötöttük a lovakat. De a hatodik és ötödik századnak csak a két fedeles lovarda jutott. Alighogy lenyergeltünk, máris kiabálták, hogy a tartalékosok menjenek az osztályirodába leszerelő jegyért. Közben a lovakat is kezdtük átadni a gazdáiknak. Volt mit tenni, mert a tartalékosok, ahogy lenyergeltek, otthagytak mindent. Másfél óra múlva Berczeli Imre is odajött elbúcsúzni. Nem gondoltuk volna, hogy öt hónap múlva ismét találkozunk. Különben Berczeli Imre a szakaszának minden emberétől elbúcsúzott. De mielőtt a szakasz széjjelment volna, az egész szakasznak is tartott búcsúbeszédet. Nagyon szép volt. Jó néhánnyal pár hónap múlva ismét találkoztunk, de akkor már más körülmények voltak. Berczeli Imre elment, otthagyott mindent, akárcsak a többi tartalékos. Már estefelé volt, mikor megláttam azt a vágfarkasdi bácsit, akinek a csikóján majd hat hónapig lovagoltam. Ott sétálgatott a feleségével, keresték a Derest. Én megismertem, de ő most sem ismert meg, pedig a kapuban is integettem neki.- Jó napot! - mondtam az öregnek. Talán a lovát keresi?- Igen - felelte az öreg.- Minden lovat visszahoztak? - kérdezte a feleség.- Vissza bizony. A maguké is itt van.- De mi nem találjuk sehol.- Pedig itt van - mondtam az asszonynak.- Nem ismer meg? - kérdeztem. Májusban, amikor a mozgósítás volt, én vettem pártfogásba a Derest. Jöjjön, megmutatom! - odavezettem őket a másik istállóba. Ez a maguk lova - mondtam az öregnek.- Ez vóna az? - kérdezte az öreg.- Bizony, ez a lova. - mondtam neki. Csak nézze meg, hogy a behívóján milyen szám van és egyeztesse össze. Nézte az öreg a papíron a számot, meg a ló patáján is. Felkiáltott:- Ez az a Deres! Nahát, milyen szép ló lett belőle! Úgy látszik valódi huszár volt a lovasa. Meghálálnám neki, hogy így gondját viselte a lovamnak. Valamikor én is huszár voltam, még64
