Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
V. rész. 1940. Erdély
Útközben Lamos főhadnagy megkérdezte, hogy a század megálljon-e ebédre. Mindenkinek az volt a véleménye, hogy ne álljunk meg Felsővisóig. Ebéd után kb. egy órakor értünk Visóra. A város közepén megálltunk, a századparancsnok és az alezredes elmentek érdeklődni a városházára. Talán még félóra sem telt el máris jöttek vissza kísérővel. A kísérő biciklivel jött, megint lóra ültünk. A város szélén volt egy gazdaság, meg egy nagyon szép kastély, aminek a belsejét mi soha nem láttuk meg, a tiszteket kivétel nélkül ott szállásolták el. A századot pedig a szénapajtákba, meg az istállóba. Ez a gazdaság Pap Iván, nyugalmazott miniszteré volt. A kastélyban majdnem mindennap szólt a zene. A dáridót, ami sokszor reggelig tartott, Pap Iván rendezte a tisztek részére. Berczeli, Schneider Pali és Rátonyi unta a sok mulatozást, mert mindig fáradtak voltak. Az öreg mindig megkövetelte, hogy a tisztek vegyenek részt ezeken az estéken. Különben tökéletesen beszélt magyarul, de az egész család is. A személyzet meg magyar volt, így nem volt probléma a nyelvvel. Különben mi, annak ellenére, hogy a pajtákban meg az istállóban voltunk elszállásolva, jól éreztük magunkat. A feladatunk a közbiztonság megőrzése volt. Szerencsénk volt, hogy rajtunk kívül más alakulat nem volt ott. így a lakosságnak nem voltunk nagyon a terhére. Hamarosan majdnem mindenki eljárt egy családhoz beszélgetni. Főleg a fiatalok igyekeztek leányokkal barátságot kötni. Nappal jártuk a falvakat, lementünk 10-15 kilométerre is portyázni. Amerre jártunk, mindenhol kellemes fogadtatásban volt részünk. Ahol megjelentünk ott már vártak szilvapálinkával. Egy hét elteltével magyar színészek jöttek előadást tartani, egy álló hétig szórakoztattak bennünket, meg a lakosságot is, fizetni nem kellett. Itt voltunk október 17-ig. A Pap Ivánnak volt vagy húsz hold gyümölcsöse, abban volt két nagy méhház. Valaki kitalálta, hogy lopjunk mézet. Azt mondták, hogy a lyukba pipa- vagy cigarettafüstöt kell befújni és a méhek elkábulnak. Semsei Laci és én is megpróbáltuk. Igaz, hogy egyikünk sem dohányzott, de mindegyikünk kért egy-egy pipát. Bementünk a méhházba, és az idegen szagra a méhek megvadultak. Jöttek ránk, mint a felhő, mi elkezdtünk csapkodni, mire a méhek még jobban megvadultak, és össze-vissza csipkedtek bennünket. Az arcunk, a szemünk, de még az ingünk alatt is tele voltunk méhével és csípésekkel. Nem messze volt a szállásunk, csak 10-15 perc járásra, de akkorra már úgy bedagadtunk, hogy abszolút nem láttunk. Ügy vezettek a szállásunkra, ott lefeküdtünk a szénára, de talán fél óra sem telt el, rázott a hideg bennünket. Az egészségügyi tizedes, Urovics István megmérte a lázunkat, az bizony 40 fokot mutatott. Egy kis idő elteltével, mikor látta, hogy a láz nem csillapodik, jelentette Lamos főhadnagynak. Odajött, megnézett bennünket. Berczeli is ott volt. Hol voltatok, hogy így megmartak a méhek? Nem mondtuk meg, hogy mézet akartunk lopni. Azt mondtuk, hogy a gyümölcsösben támadtak meg a méhek. Lamos főhadnagy mind a kettőnket elvitetett a kórházba, de majd meggyulladtunk a láztól. Ott kaptunk injekciót, azután pár perc múlva már jobban lettünk. Semsei Lacit sokkal jobban megviselte, mint engem, lehet, hogy több méhe csípte meg. Három napot töltöttünk a kórházban. Még jó, hogy ezalatt az idő alatt nem kellett tovább menni. Mikor meggyógyultunk visszamentünk a századhoz és csináltuk a munkánkat tovább. 62
