Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)

V. rész. 1940. Erdély

átszökött az oroszokhoz. A hangos beszélőn üzent a Dömötör hadnagynak, hogy ő jól van és tárt karokkal várja, hogy mihamarabb találkozhassanak azt kívánja. Aztán, hogy találkoztak vagy sem, azt nem tudtuk meg soha. De a főhadnagy 1943. január 18-án fogságba esett és, hogy ott mi történt vele nem tudni, de Kálnoki Pista hazajött és Koppánymonostoron tanácselnök lett. Az idő lassan haladt, majd elérkezett 1940. május vége, Pünkösdhétfő. Mozgósítás! Pün­kösdvasárnap néhányan az öregek közül éjfélig kimaradáson voltunk. Bementünk a laktanyába, jól éreztük magunkat. Egy kicsit beszélgettünk a napos asztalnál, mert nem egy szobában alud­tunk. Ezután lefeküdtünk, hamar el is aludtunk. Éjfél után 2 órakor beszól a szobába egy éles hang:- Riadó! Mozgósítás! Mindenki öltözzön föl és a szobákat ki kell üríteni! A szalmazsákokat is a raktárba kell vinni, a szobákba meg bálaszalmát kell tenni. Mert rövidesen jönnek a tartaléko­sok és az ágyakon nem fognak elférni. Három órára az összes tiszt, tiszthelyettes bent volt a laktanyában. Legelső teendő a tényleges legénység elosztása volt századonként, azután a tiszteket meg a tiszthelyetteseket is beosztot­ták. Schneider Pali, Rátonyi Gyuri a harmadik szakaszhoz, Jurcsek Béla főhadnagy a negyedik szakaszhoz került, Lamos László főhadnagy lett a századparancsnokunk. Én az első szakaszba kerültem, Berczeli Imréhez, ő akkor a magyaróvári Akadémián volt tanársegéd. Különben meg­örültem neki, hogy megint összekerültünk. Közben reggel lett és a lovakat meg kellett zabolni. Zabolás után elosztottuk a tényleges lovakat. Ezeket általában a tényleges huszárok kiválogatták maguknak. Én is választottam egyet a Berczelinek, egyet pedig magamnak, amin amúgy is lova­goltam. De később az enyémet átadtam egy tartalékos főhadnagynak. Reggel hét órakor hozták a tartaléklovakat. Ahogy a vonatok érkeztek, úgy jöttek a tartaléko­sok is. Tele volt a laktanya emberrel, lóval. Egyszer csak megjött Berczeli és Hídvégi tanár úr is. De azzal a vonattal, amely Győr felől jött, jöttek a földiek is sokan: Halásziról, meg a környező falvakból. A földijeim szanaszét kerültek. Az én szakaszomba csak Hauk Imre meg Németh Jós­ka került. A mi századunk volt a legszerencsésebb, mert mi az épületben voltunk elszállásolva, a lovaink is az istállóba voltak. Pár nap múlva, mikor a századokat már összeszedték, ki kellett vonulni lóháton. A laktanya udvarán, a sorakozó téren alig volt egy kis hely, mikor a több mint ezer lovas felsorakozott. A szemle után a hatodik század kivonult a laktanyából. Elmentek falura, onnét vagoníroztak be. Berczeli Imre a lósorozást, én pedig a szakaszlétszámot és a felszerelést intéztem. A beosztás is az én dolgom volt. A huszároknál nem 36 fő volt a létszám, mint a gyalogságnál vagy más csapattesteknél, nálunk 57 fő meg hatvan ló tett ki egy szakaszt. Azt is tudni kellett, hogy ki­nek milyen felszerelés járt. Segítségre nem nagyon támaszkodhattam, mert a 3 rajparancsnok közül 2 biztos a kantinban volt. Egyedül Vaclavik Gazsira számíthattam. Gazsi velembeli ka­tona volt. Vezetékló parancsnokként az volt a feladata, hogy a lovaknak az élelmezését ellássa és harc közben biztosítsa a lovakat. Azokat adott esetben meg is kellett védeni, erről mindig a szakaszparancsnok gondoskodott. Délután 2 órára meglett a szakaszlétszám, megint csak Gazsi segített a felszerelésben. Kis idő múlva megjött a két rajparancsnok, de teljesen készen voltak a sok féldecitől, mondtam nekik:- Szégyelljétek magatokat! Semmivel nem törődtök! Jelenteni kellene a százados úrnak. Most pedig menjetek fel a patamosó padlására és aludjátok ki magatokat! Majd ha szükség lesz rátok, szólok! 39

Next

/
Thumbnails
Contents