Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)

XV. rész. Útban hazafelé ... útban a fogság felé

istállójuk, az étkezés, ahogy az akkori háborús körülmények megengedték elfogadható, csak hát azok a fabarakkok olyanok voltak, hogy a szél keresztülfújt rajtuk. Közben nem messze terült el a premontrei papok erdeje. Nem messze a gyakorló tértől hatalmas fatelepen tárolták az ölfát és a rozsét. Mikor elmentünk az intézőhöz, hogy adjanak valami tüzelőt, visszautasított bennünket. Mi aztán este, amikor minden elcsendesedett, elmentünk 25-30-an, aztán mindenki hozott 3-4 hasábot. A szomszéd barakk meglátta és megkérdezte:- Honnét hoztátok?- Innét a depóról.

Azok is elmentek, és bizony az ölfarakásokat jól megfogyasztottuk. Ilyen a katona, ha nem adnak szép szóval, vesz-ragad, mint ahogy Petőfi versében van. Azért a barakkunk nem volt meleg, hiába volt a kályha a közepén. Mindig fáztunk, csak az melegedett, aki a kályhához közelebb volt. Egyébként soha nem vették észre, hogy hordjuk a fát. Aztán egy szép napon megjelent a a főpap, meg az intéző úr. Csináltak nagy lármát, de az osztályparancsnok, Nagy Kálmán százados elcsendesítette őket, és amíg Ujdörögdön voltunk, ment minden a régiben. A napi foglalkozás annyiból állt, hogy tanultuk páncélököl használatát a lőtéren. Naponta 3-4-et kilőttünk a kősziklához, tanulmányoztuk a hatást, de a valóságban nem használtunk fel egyet sem, mert harckocsi kilövésére soha nem került sor. A 44-es karácsonyt és új évet is itt töltöttük. Talán ez volt a legszomorúbb karácsonyunk a háború alatt. Nem az volt a baj, hogy csak lencsefőzelék volt a vacsora egy kis lókolbásszal, hanem az, hogy Magyarországon voltunk, és nem lehettünk családi körben. Mindenkinek könnny csordult a szemébe - ezek a harcedzett férfiak sírtak - amikor a mennyből az angyalt elénekeltük. A háború csak négy hónap múlva fejeződött be, sokaknak ez volt az utolsó karácsonya. És ki tudja, hogy közülünk hányán alusszák örök álmukat valamelyik hadifogoly temetőben, valahol Oroszországban.

( Nekem a legközelebbi karácsonyom, amit idehaza töltöttem, 1951-ben volt. Ez alatt az idő alatt 11 lágerben voltam vendégségben, meg egy börtönben.)

Pontosan már nem emlékszem, 1945. január 3-án vagy 4-én egy századunkat a várpalotai és az enyingi frontszakaszra vezényelték. Soha többé nem találkoztunk velük. Közben leesett az első hó, és nem is kevés, ami egészen február végéig megmaradt. Viharok voltak, hatalmas hótorlaszok keletkeztek. Január 19-én még az ottmaradt egység is összepakolt és megindultunk Tapolca felé. Zalahaláp, meg Tapolca között nőkkel, gyerekekkel, meg öregekkel takarítanák a havat. Egy fiatal, 16-17 éves nyilas kölyök, levente, puska a vállán, elkezdte rugdalni az egyik aggastyánt, hogy miért nem dolgozik gyorsabban. Mikor odaértem, leugrottam a lóról és rákiabáltam:- Add ide azt a puskát! - és lekaptam a válláról.

Behúztam neki egyet, beleesett a hóba, alig látszott ki belőle. A puskáját nekivertem az akácfának, addig vertem, míg olyan nem lett, mint a nyíl, odadobtam neki, azzal a megjegyzéssel: - Csűrhe banda! Védtelen emberekkel hatalmaskodnak! Hirdetik a győzelmet, de ahol a győzelmet osztogatják, nem dugja oda az orrát egy sem. A bűntelen emberek kivégzésében elsőrendű osztályzatokat szereztek!

Azok a hómunkások csak bámultak, mikor meglátták, hogy mit csináltam azzal a nyilas kölyökkel.- Menjenek haza! - mondtam nekik. - Hisz már meg vagytok dermedve.

223