Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
XIV. rész. Újra a fronton
- Major István honvéd.- Nem ismerem - mondta a százados.- Én ismerem, 39-től mindig vele voltam, a Donnál is, és lehet rá számítani.- Rendben van, akkor vételezzetek élelmet az útra, legalább három napra valót!- Százados úr, azt megértem, hogy keressem meg a századot, de hát ez a Beszkidek, nagyon nagy hegyláncolat!- Az utolsó hír Dolina, többet nem tudunk, keleti irányba kell indulni! A nyílt parancsot reggel meg fogod kapni!- Hát az 70-80 kilométer - mondtam a századosnak.- Mindegy. Reggel nyolc órakor indultok. Érted?- Igen. Értem.- Visszavárunk benneteket! Sok szerencsét! Ugyanezt mondták a többi tisztek is. Letisztelegtem és elindultam vissza a szakaszhoz, egyenesen a második rajhoz mentem, mert Major Pisti ott volt. Mondtam neki:- Pisti úgy készülj, hogy reggel elmegyünk egy nagyon szép feladat végrehajtására! Major Pisti öt évvel volt idősebb, mint én, jól lovagolt, mert Bábolnán kishuszárként dolgozott.- Már megint hova megyünk? - kérdezte. - Biztos megint valami szarba akarsz elvinni!- Ne törődj vele! Reggel elmegyünk szerencsét próbálni. Meg kell keresni az egyik századunkat, itt valahol a hegyekben.- No ez aztán valami olyan, mint szalmakazalban tűt keresni. Még majd elfognak bennünket, belemegyünk valahol az oroszokba.- Majd vigyázunk! Térképünk lesz, majd valahogy elboldogulunk! Este lefeküdtünk és jót pihentünk, az orosz sem zavart bennünket. Reggel felvételiztünk mindent, és elindultunk délkeleti irányba természetesen lóháton. Csúnya, ködös reggel volt, az úton sok katonával találkoztunk. Mivel Dolina messze volt, este egy ruszin faluban megszálltunk, megpihentünk. Elláttuk a lovainkat, megvacsoráztunk, egy széna pajtában aludtunk, fázni nem fáztunk, mert a széna melegített. Azért felváltva ébren voltunk, bár attól nem kellett tartani, hogy az orosz megtámad bennünket, a vonal 5-6 kilométerre volt tőlünk. Attól tartottunk, hogy a magyarok vagy a németek ellopják a lovainkat, mert azt bizony sokszor megesett. Igaz, hogy mi is azt csináltuk, ha jobb volt, mint a mienk, és ha nem vigyáztak rá. Kicseréltük, a jót elvittük, a rosszat, a lestrapáltat meg otthagytuk. Másnap reggel mentünk tovább. Kérdezősködtünk különböző alakulatoknál, hogy nem tudnak-e valamit, vagy nem láttak-e valahol egy huszárszázadot. Délután két óra tájban erős harci zajt halottunk, pontosan abban az irányban, amerre a mi utunk vezetett. Egy falu mellett orosz és német halottak hevertek szana-széjjel. Voltak vagy negyvenen, meg két német és négy orosz harckocsi, egyik-másik még füstölgött. Az egyik harckocsiból félig kimászva, majdnem szénné volt égve az orosz páncélos. Egy másiknak csak a feje volt kint, a teste meg bent a harckocsiban, de ő is halott volt. A hegy lábánál volt egy hatalmas gyümölcsös, még gyümölcs is akadt egyiken-másikon. A gyümölcsös és a hegyláb között egy 7-8 méteres síkság, szántás terült el, de már a fű kezdte benőni. Az oroszok fent voltak a hegyen, itt-ott leadtak egy-egy géppuska vagy golyószóró sorozatot. Egyszercsak láttuk, hogy valaki a szántáson fut felénk. Lefeküdt, felugrott, 217
