Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
XIII. rész. Hazatérés
- Azért, mert én idevalósi vagyok és szeretnék egy kicsit hazaruccani. A következő vonat fél egykor megy, addigra itt leszek. Addig bementek a restibe, ott megebédeltek, én fizetek mindenkinek egy pörköltet, meg fél liter bort. Beleegyeztek. Bementünk a restibe, megrendeltem a pörköltet és a bort is kifizettem. Akkor 43-ban már bizony öt pengő volt egy marhapörkölt, de nem számított, az volt a fontos, hogy idehaza voltunk. Otthon volt nagy meglepetés, édesanyám meg a húgom egyből rosszul lettek. De aztán magukhoz tértek. Ha tudtam volna, nem mentem volna haza. Nem sokat tudtam velük beszélni, mert nekem csak két és fél óra időm volt. Bizony az állomástól a Majroki utca elég messze van. Akkor még nem volt annyi busz, mint most. Pontosan visszaértem, felszálltunk, ez a vonat fél egykor indult, három órára megérkeztünk Komáromba. Mikor a vonatról leszálltunk, odaértünk a váróba, gratuláltak a fiúk. Azt mondták:- Franyó, te irtó klassz srác vagy! Ennyi viszontagság után, mégiscsak hazahoztál bennünket. Amit ígértél teljesítetted maradék nélkül.- Mégis elmondtatok mindennek, hogyan tudtam ekkora marhaságot csinálni, hogy gyalog elindultunk.- Azért, mert akkor még nem sok remény volt, hogy hazakerülünk, meg nekünk eszünkbe sem jutott volna, hogy Bécsnek is el lehet jönni. És bevonultunk oda, ahonnét 1941. szeptember 26-án elbúcsúztattak bennünket. Csak akkor 240-en mentünk ki, most meg tizennyolcán vagyunk. Beértünk a laktanyába, csodálkoztunk, mert alig volt olyan, akit ismertünk. Mert azoknak, akikkel együtt voltunk, a 90%-a a fronton volt. Sokan meg, rokkantként, sebesültként, valamelyik város kórházi ágyát nyomták. Akkor lepődtünk meg mikor az épületünk mellett, ahol a virágoskert volt, egy hatalmas márványtáblán az osztály elesett hősi halottainak a nevét olvashattuk aranyozott betűkkel. Megálltunk előtte, és letisztelegtünk. Az első hősi halottak a mi századunkból valóak voltak. Már nem tudom megmondani hányán, de azt megállapítottuk, hogy a negyedik századnak volt a legtöbb vesztesége, mert azok közvetlenül Urivnál harcoltak, amikor az áttörés volt. A napostól kezdve, akikkel találkoztunk, senkit sem ismertünk. Egyedül az osztályparancsnok neve volt ismerős. Aztán lassan megtudtuk, hogy Várkonyi Tibor és Pál Antal századosok még ott vannak. Pál Antal százados vitt ki bennünket a frontra, akkor még főhadnagyként. Sokat kellett várni, mire megjött. Mindjárt jelentkeztem nála, hogy tizennyolc fővel bevonultunk a keleti had szintérről. És átadtam neki a borítékot, amit Vitéz Újházi Béla őrnagy adott. Azt mondta a százados, hogy ma már nem fogunk leszerelni, mert nincs benn Végvári alhadnagy úr, aki számba vesz bennünket. Addig nézzünk helyet magunknak az istállóban, mert az épület tele van. Élelmet majd kapunk, az élelmezési jegyet adjuk le a gh. irodában, Kerényi alhadnagy úrnak. Egyik-másik megjegyezte, hogy Bécsben párnák között, paplanos ágyban aludtunk, idehaza meg istállóban lópokróccal takarózunk, szép kis fogadtatás, mondhatjuk!- Két évig kibírtátok, ezt az egy éjszakát már kibírjuk! Este jól bealmoltunk szalmával, a második szakasz istállójában készítettünk fekhelyet magunknak. Reggel, mikor megjöttek a főnökök, megkezdtük a leszerelést. Mindent leadtunk, csak az maradt, ami rajtunk volt. Utána orvosi vizsgálat volt, és várni kellett a leszerelő jegyre. Mindenki hazamehetett egyenruhában, de az egyenruhát vagy személyesen vitte vissza, vagy 211
