Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
XIII. rész. Hazatérés
- Hányán vagytok? - kérdezte a főhadnagy.-Tizennyolcán - feleltem neki.- Rendben van. Látom fegyveretek is van, minden kocsira szálljon fel két fő, de úgy, hogy az utolsó kocsiba is kerüljön. Mindjárt szólt az őrmesternek, hogy ossza el az embereket.- Örülök a találkozásnak - mondta a főhadnagy. - Mert mi Krakkóba megyünk, a Pripjaty mocsarakon keresztül vezet az út és ott bizony nagy a partizán veszély. Elmondtam neki, hogy nekünk semmi élelmünk nincsen.- Semmi probléma - mondta a főhadnagy. Ötven kilométert megyünk, ott beszállásolunk és majd csak holnap után reggel megyünk tovább. Elosztottuk az embereket, én a parancsnoki kocsiba kaptam helyet a főhadnagy mellett. Jó egy óra múlva értünk le Kobrinba. A rakomány végett nem tudtunk gyorsabban menni, meg hát az országút is nagyon zsúfolt volt. Még világos volt, amikor a városba beértünk, ott egy német katonaotthonba szállásoltunk be. Kaptunk meleg ételt, olyan pörkölt-féle volt, jó sűrű szafttal és csigatésztával. Amíg ott vacsoráztunk, a főhadnagy elkérte az élelmezési jegyünket, amire kaptunk három napi élelmet visszamenőleg meg előre is. Végig amíg a szálláson voltunk, mindennel elláttak a németek. Vacsora után bementünk a társalgóba és a rádió híreit hallgattuk. Igaz, hogy németül mondta, de azért megértettük. Másnap reggel, két órakor indultunk, mert a főhadnagy úgy rendelkezett. Azon az országúton mentünk tovább, amelyik Breszt-Li- tovszkba vezetett. Délután volt, amikor beértünk a városba. Szép széles főutcája volt kétoldalt, díszfákkal, csak a levelek már majdnem lehullottak. Egy helyen megállt az oszlop a járda szélén. Azt mondta a főhadnagy, hogy maradjunk a kocsik mellett, ők elmennek, majd kis idő múlva visszajönnek. Vártunk egy fél órát és összehívtam az embereket. Mondtam nekik, hogy nem várjuk meg a németeket. Elmegyünk a pályaudvarra és megpróbálunk vonattal tovább menni. Volt aki ellenezte a javaslatomat, azzal érvelt, hogy nem illő cserbenhagyni ilyen rendes embereket, mint ezek a németek. Mondtam nekik, hogy nekem semmi kedvem sincsen Pripjaty mocsarakon keresztül menni gépkocsival. Én haza akarok menni. Ez a vidék tele van partizánnal, igaz hogy a lengyelek a magyarokkal szimpatizálnak, de mikor a németekkel vagyunk, nem válogatnak. Mondtam nekik, hogy sietni kell, mert nem tudjuk mikor jönnek vissza. Nekem az a fontos, hogy minél hamarabb haza kerüljünk. Végül elindultunk az állomásra, egy jó óra gyaloglás értünk oda. Ott benn állt egy német sebesültszállító szerelvény. Úgy gondoltam magamban, hogy ezzel mi is tovább megyünk. Éppen tárgyaltam a német vonat parancsnokával, amikor megszólított egy tábori csendőrjárőr, hogy igazoljam magam. Megmutattam a menetlevelemet, azon rajta volt mind a tizennyolcunk neve. A papírjainkat a főtörzsőrmester rendben találta, de megjegyezte, hogy érvénytelenek.- Hogy-hogy? - kérdeztem.- Azért szakaszvezető, mert Minszk és Mogilev környékén az oroszok áttörték a vonalat, és minden magyar katonát vissza kell irányítani.- Hát most mit csináljunk? - kérdeztem a főtörzsőrmestert.- Itt van, nem messze az állomástól balra nyíló utcában egy épület, könnyen megtalálják,- egy csendőr áll a kapuban, ott kell jelentkezni. Elindultunk az úton, de amikor már a tábori csendőrök nem láttak, döntöttem. 208
