Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
III. rész. Kárpátalja 1939. március 13-án
A lovakat közben megzaboltuk, éppenhogy csak megebédeztünk, ilyenkor általában babgulyás szokott lenni. Jó nagy adagot adtak. Fél háromkor jött a parancs: Nyergelni! Megjegyzem amilyen szép idők voltak korábban, 14-én délután már kezdett beborulni. Mire az állomásra értünk addigra már hordta a havat, siettünk bevagonírozni. Minden vagonba 8 ló került. Középre tettünk egy bála szénát meg egy zsák zabot. Aki készen volt, az segített a másiknak. Gyorsan ment. Azt lehet mondani 1 és fél óra alatt meg történt a vagonírozás. Fél óra múlva kiabálták: Beszállni! Már kezdett alkonyodni, kiabálják: vacsorára! A konyha a kocsi közepén volt. Kenyeret, szalonnát meg kávét osztottak. A kávét ott mindjárt megittuk, nehogy elhűljön. A kenyeret meg a szalonnát elvittük a vagonba. Elkezdtünk vacsorázni, egyszer csak a mozdony jó nagyot lökött a szerelvényen. Pár perc múlva még egy lökés és a szerelvény megindult. Két mozdony vontatta, mert egy nem bírta. Azután robogott velünk, némelykor kinéztünk, de csak egy pillanatra, mert borzasztóan hordta a havat. Csukott ajtónál is majdnem megfagytunk. A tiszteknek személykocsi volt, azt lehetett fűteni. Azok nem fáztak. Egész éjjel robogott velünk a szerelvény, sehol sem álltunk meg. Már Szerencset is elhagytuk, de mi csak mentünk. Minden állomáson keresztül rohantunk. Tanakodtunk hová mehetünk, hogy sem itatni sem reggelizni nem állunk meg. Pedig már lassan dél lesz. Körülbelül úgy 1 óra múlva megállt a szerelvényünk Tiszaújlakon. Mindjárt a kirakodónál, ahol a szerelvény megállt, máris megkezdtük a kivagonírozást. Szerencsénk volt, a havazás megállt, de a Kárpátok felől felől hideg északi szél fújt. Először a konyhát raktuk ki meg a társzekereket. Mert ahogy a szakaszok kirakodtak, mindjárt mentünk reggelizni, ebédezni is. Finom rizses hús volt ebédre, kaptunk jó meleg kávét és féldeci rumot is adtak hozzá. Hogy felmelegítsenek bennünket. Amikor az ebéd megvolt, a század megindult Nagyszöllős irányába, a hegyek felé. Hídvégi hadnagy ment elől, mert olyan értesüléseink voltak, hogy Nagyszöllős után Királyháza környékén lehet hogy találkozunk szics gárdistákkal. Ezek nem tartoztak a reguláris hadsereghez. Olyan partizán-féle csapat volt. Ahogy az első szakasz megindult ügetésbe, a század is elindult lépésben utánunk. Körülbelül fél órát mentünk lépésben, majd mi is átváltottunk ügetésbe. Már elhagytuk Nagyszöllőst, meg Királyházát, közel voltunk Bustyaházához. Hídvégi szakasza beért a faluba, a század a hegyek felől, balkézről kapott egy golyószóró tüzet. Meg voltunk lepődve, össze-vissza vágtáztunk, nem tudtuk mit csináljunk. Végül az öreg huszárok gyorsan leugrottak a lóról és elkezdtek tüzelni. Megszólalt néhány golyószóró is, a rajparancsnokok a lovakkal a völgybe húzódtak. Nehogy meglőjék őket. A lovakat a völgyben átadtuk a lótartónak és mi is mentünk tüzelőállást foglalni az országút mellett lévő árokba. Aztán amikor a század felfejlődött, megindult a támadás. Szóltak a fegyverek, a szicseké meg a miénk is. Szökellve mentünk előre a fagyos hóba. Szerencsénk, hogy még sebesültünk nem volt. Mire a hegy lábát elértük jó két óra alatt, a szicsek elmenekültek. Azután átvizsgáltuk a hegyoldalt, a fenyves erdőt. Egyszer csak jó távol, újból kiújultak a harcok, gondolom, hogy valamilyen magasabb egységbe ütköztek. Mert a magyar csapatok több irányból támadták a szicseket. Ugyanakkor szállták meg a németek Morvaországot és vonultak be Prágába. A csetepaté után lóra ültünk, megindultunk Bustyaháza felé. Innét már jól lehetett látni Huszt várát fent a hegyen. Este 8 órakor értünk be Husztra. A város teljesen kihalt volt, alig lézengett néhány ember, azután azok is mind sietős lépésbe mentek. Nem nagyon érdekelte őket, hogy mi ott a járda szélén fogjuk a lovainkat. Úgy volt, hogy beszállásolunk. Egyszer csak 19
