Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
XII. rész - A hadtest parancsnokunk elbúcsúzik a katonáitól!
4. A hadtest parancsnokunk elbúcsúzik a katonáitól! Január 15-én a III-dik hadtestet Weisz báró kivette Jányi Gusztáv kezéből. Helyette délen meghagyta a Crámmer német hadtestet, amely a magyar hadsereg mögött, mint tartalék helyezkedett el. Efölött azonban a magyar tábornok nem rendelkezett. Amikor a huszadik hadosztály megsemmisült és az oroszok áttörték a vonalat majd megindultak Osztrogozsszk város ellen, a 10-dik és a 12-dik hadosztály élet-halál harcot vívott a hatalmas túlerővel szemben. A Cramer német hadtest is kénytelen volt harcolni, mert az oroszok rákényszerítették őket. Ha teljes hadosztályok lettek volna, akkor sem tudtuk volna megállítani az oroszokat, hiszen Sztálingrádnál a sokkal jobban felszerelt, harcedzett Paulus-hadsereg is teljesen felmorzsolódott. De maradjunk csak a harmadik hadtestnél. Január 17-e után néhány napig viszonylagos nyugalom volt, azután a harcok újból kiújultak. Az időjárás is mind zordabb lett, a szél majdnem mindig hordta a havat. És a hideg is állandóan - 30 fok alatt volt. A katonák a bakancsot meg a csizmát pokróc darabokkal csavarták be, hogy a lábuk ne fagyjon meg a hó tetején feküdve. így is nagyon sok volt a fagyás. A fegyverekre is majdnem odafagyott a kezünk. Nem győztük az ujjúnkat cserélni, mert a kesztyűn volt egy lyuk, ahol az ujjúnkat kidugtuk. Az is baj volt, hogy sokszor két napig sem volt meleg étel, de még csak meleg teát sem kaptunk. Élelem is alig volt, néha kilencen kaptunk egy kiló kenyeret, két deka vajat vagy öt deka szalonnát, esetleg 16-an egy 20 dekás konzervet egész napra. De az is olyan fagyos volt, hogy sokszor alig tudtuk elosztani. Csak ha sikerült felmelegíteni az ételt, akkor sikerült az osztást végrehajtani. Nem csak a legénység koplalt, de a tisztek is, akik ott voltak a legénységgel a sűrűjében. Gondolok itt a zászlósokra, meg a hadnagyokra, de akadt egy-két századparancsnok, főhadnagy vagy esetleg százados is. Előfordult, hogy az alezredes úr is sütötte a lóhúst a visszavonulás alatt, úgy mint a közlegény vagy bárki más. Ki tudja, hogy hány napja feküdt az a ló a hó tetején. Azért kényszerült magát ellátni, mert a katonái nem adtak neki. Szemigyesztjászkóje, Kocsatovka, Ivanovka vonalát heves harcok közepette még vagy 8 napig tartottuk. Kocsatovkán a századunkból majdnem az összes tiszt, tiszthelyettes elveszett. A három szakaszvezetőből is csak kettő maradt. Tulajdonképpen akkor már a szakaszvezető is tiszthelyettesi státuszt kapott. Csak egy tartalékos tiszt maradt, az óvári Agrártudomány Egyetem tanára. Az áttörés előtt léptették elő főhadnaggyá, ő vezette a századot. Hídvégi László is már régen meghalt. Ez alatt az idő alatt, január 17-25-ig a németek nyugodtan, kevés veszteséggel ki tudták üríteni Voronyezst. A gyengén felszerelt magyar katonák biztosították nyugodt visszavonulásukat észak felé. Nekünk nyugati irányba kellett vonulni az Olim-folyó mentén, ahol egy teljesen felfegyverzett német hadtest nem merte megkísérelni a kitörést. Mert Szinyij-Lipjágit az oroszok már elfoglalták a hátunk mögött. Ezt a városkát egy csendőr alezredes védte különböző egységekből összetákolt zászlóaljjal. Az volt a baj, hogy rosszul szervezte meg a védelmet, és gyorsan orosz kézre került a helyiség. A katonák már el voltak fáradva, semmi kedvük nem volt harcolni. Mert étlen-szomján, éjjel-nappal a hó tetején feküdve, sokaknak már jártányi ereje sem volt, nemhogy harcba menni. Akkor Oszlányi Kornél ezredes, a kilencedik hadosztály parancsnoka csupa törzstisztből 162
