Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
XI. rész. A harcok sűrűjében
- És maga úgy viselkedjen, hogy az őrnagy úr fogja figyelni a maga ténykedéseit.- Bocsánat hadnagy úr! Talán a hadnagy úr kíváncsi, hogy mit tudok a harcászatban? Én úgy gondolom, hogy az őrnagy úr nem vonja kétségbe az én tudásomat. Erre van bizonyítékom, van egy kisezüstöm, meg egy bronzom, azt hiszem ez untig elég, vagy nem? Tudja mit, hadnagy úr? Mivel kétségbe vonja az én szaktudásomat, be fogom tartani a szolgálati illetve a harcászati szabályt: a hadnagy úr megy elöl, én meg a szakasz végén. Majd ha a hadnagy úr megsebesül, akkor átveszem a parancsnokságot. Rettentően felháborodott. Ezzel hátravágtáztam a szakasz végére. Gondoltam magamban azért is betartom a harcászati szabályokat. A század megindult, de a második szakasz a feladatból semmit sem tudott. Annyit azért tapasztaltam, hogy Darasovka felé megyünk. A falu 10-12 kilométerre volt Hutor Mihaj- lovszkitól. Mikor Darasovkára értünk, pár percre a század megállt és az őrnagy eligazította a szakaszparancsnokokat. Amikor a hadnagy visszaért, annyit mondott, hogy itt már vigyáznunk kell, mert bármikor találkozhatunk ellenséggel. A hadnagy Borbély Gyula őrvezető raját küldte előre, megjegyzem neki sem volt még tapasztalata, mert csak pár hete volt a fronton. O már nem tartozott a fiatalok közé, megjárta Felvidéket, Kárpátalját, Erdélyt. Körülbelül 4-5 kilométert tettünk meg, mikor beértünk egy erdőbe. Ezen az erdőn keresztül vezetett a moszkvai vasútvonal. Talán két kilométert mentünk, majdnem elértük a vasútvonalat, amikor egy Maxim elkezdett kelepelni. Az volt a szerencse, hogy a fák felfogták a lövedékeket. Az elővédnek, volt annyi lélekjelenléte, hogy behúzódtak a erdő sűrűjébe. A hadnagy pedig dermedten ült a lován, nem tudta mihez kezdjen. Egyszer csak hallom, kiabálják:- Feri! Gyere gyorsan előre, mert ez a hülye nem tudja mit csináljon. A hadnagy úgy tett, mintha nem is hallotta volna, hogy hülyének titulálták. Mikor előre hívtak, én már leszálltam a lóról, meg Török tizedes raja is, mert mi voltunk a szakasz végén. Egyidős katonák voltunk, Sanyinak is ott volt a kisezüst, meg a bronz is a zubbonyán kitűzve. Mondtam neki:- Sanyi, légy szíves a rajoddal kösd le a géppuskát, fától-fáig, ahogy lehet menjetek előre. Az első és a második rajjal megpróbáljuk a géppuskát, ha nem is elfogni, de ártalmatlanná tenni. De ez nem ment ilyen egyszerűen, mint ahogy én itt leírtam. A rajok gyorsan elfoglalták a megfelelő harcalakzatot, és megindítottuk a géppuska megsemmisítését. Török tizedes raja fától-fáig nyomult előre és a raj erős tüzet zúdított a géppuska állására. Török Sanyival megállapítottuk, hogy az oroszok nincsenek sokan. A hadnaggyal mi abszolút nem tárgyaltunk, behúzódott az erdőbe és meglapult egy fenyőfa tövében. Ahogy fától-fáig szökelltünk előre, egyszer csak jobb oldalon kegyetlen lövöldözés támadt. Először nem tudtuk elgondolni, hogy mi történt, aztán rájöttünk, hogy a Bors Feri rajának sikerült a vasúti töltésen átjutni, oldalba támadták a géppuskát, az nyomban elhallgatott. Csak a kézifegyverek ropogtak. Mondtam Török Sanyinak, most már nyugodtan mehetünk előre. Meg is indultunk, természetesen azért elővigyázatosan, nehogy valami kelepcébe besétáljunk. Délután a század összeszedte magát, szerencsére veszteségünk nem lett. Az oroszok visszavonultak, mikor meglátták a lovasságot, mert bizony a huszárszázad, ha felfejlődött harcalakzatba, sokat mutatott. Mikor a szakaszparancsnokok a jelentést leadták az őrnagynak, Hetesi hadnagy kapta a legnagyobb elismerést. Schneider Pali és Pázmány Péter meg vigasztaltak, hogy ne törődjek vele. Egészen október 5-ig csak felderítő szolgálatot végeztünk, úgy nézett ki, hogy nyugalom 151
