Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
IX. rész. 1942. január. Jelinói erdő
Én is nyújtottam a kezemet, és jól megszorítottam.- Most meggyőződtél róla, hogy ott ahol a halál állandóan a nyomunkban van, nem szabad haragszomrádot játszani. Most nem akarom magamat dicsérni, de ha nem vagyok veled, az egész még rosszabbul sül el. De ez a vállalkozás így sem volt valami sikeres, igaz?- Igaz - felelte a zászlós. - Ha bevonulunk a századhoz, mit fogunk jelenteni, hogy ilyen veszteséggel tértünk vissza? - kérdezte a zászlós.- Itt nincs semmi kertelnivaló, meg kell mondani a valóságot! Aztán mit gondolsz? Te azt gondolod, hogy mikor a Barna főhadnagy úr bevonult a századhoz, nem kérdezte ki, hogy merre jártunk és mi történt?- Biztos, hogy így volt - mondta a Csöpi. - Beszélek a főhadnagy úrral és Strényert, meg téged felterjesztünk kitüntetésre.- Rendben van, de azokat is, akik Maszlovónál nem futottak el. Mert végeredményben az oroszokat öten vertük vissza.- Mindenki meg fogja kapni a megfelelő kitüntetést - mondta Csöpi. Estefelé amikor Hutor Mihajlovszkiba beérkeztünk — mondtuk. Alig vártuk, hogy Jurilovkára érjünk, mert a mi századunk ott volt. Ahogy beértünk, itt is örömmel fogadtak bennünket. A tisztek mind ott voltak Toszt főhadnagy szállása előtt. Bagoly Csöpi akart jelenteni, de a főhadnagy leintette.- Ne jelents semmit! Mindent tudunk! A tisztek bementek Toszt főhadnagy szállására. Csöpivel együtt, mi pedig a szállásunkra mentünk. Lenyergelés után ( a lovamat a szakasz ellátta) egyenesen bementem a tábori kórházba. A sebesültekkel nem tudtam beszélni, mert még mindig műtét alatt voltak. A két orosz nővel sem tudtam beszélni, mert nem engedtek hozzájuk. Másnap megint elmentem, de akkor sem sikerült velük beszélni, mert akkorra már, elszállították őket Kijevbe. Majd augusztus végén kaptam Pestről a 10-es számú honvédkórházból Padár Erzsébet ápolónővértől egy gyönyörű négyoldalas levelet. Gratulált, mert a sebesülteket megmentettem, és azok rengeteg jót mondtak rólam. (Évekig hordtam a felső zubbonyom zsebében a levelet, míg a fogságban el nem vették a fényképekkel együtt. Szerettem volna találkozni vele, de a sors kegyetlen volt és nem engedte meg a találkozást.) Öt-hat hét elteltével Platti őrnagy hivatott, ő lett a parancsnok, mert a századot ismét feltöl- tötték. Mikor Strényer meg én jelentkeztünk nála, azt mondta:- Azért hivattam magukat, mert mind a ketten bronz vitézségi érmet kaptak. Ezt a kitüntetést soha nem tűztem ki. Mint a kutyának a csontot, úgy adták oda. A jobb oldali zubbonyom zsebében hordtam, ahonnét idővel szépen el is veszett. A Csöpi pedig megkapta a tiszti kis ezüst vitézségi érmet, és hadnaggyá léptették elő. Soha többet nem találkoztam vele. Azt mondtam a Strényernek:- Rájöttem arra, hogy nem az kapja a kitüntetést, aki megérdemli, hanem akinek adják.- Igazad van, pajtás! Ha mi ketten nem vagyunk, ki tudja mi történik a szakasszal. Lehet, hogy a zászlós is Szent Péternél kapta volna meg a kisezüstöt.- Igazad van Jóska, viselje egészséggel! Pár nap múlva, amikor mentünk reggelizni, a Takács szakaszvezető nádvesszővel ütötte az egyik ruszint. Mikor megkérdeztem tőle: 138
