Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
IX. rész. 1942. január. Jelinói erdő
ró egy lövészgödörben, a rákászok is mellette kinyitva. Hamar beleugrottam a gödörbe, és máris meghúztam a ravaszt. Sokan felbuktak, láttam, ahogy cibálták a halottakat, meg a sebesülteket. Nem voltak messzebb 300-400 méternél. Közben a raj is kiszaladt és elfoglalták a helyüket, az oroszok meg futottak vissza. Elrendeltem, a tüzelés megszüntetését, hogy a veszteségeiket el tudják vinni. Csend lett, az oroszok sebesültjeikkel és halottjaikkal a tőlünk 2 kilométernyire fekvő erdőbe húzódtak be. Azt gondoltuk, hogy mindent megúsztunk. A lövöldözésre a zászlós is felébredt, és kirohant.- Mi van? - kérdezte - Miért nem szóltatok?- Mert arra nem volt idő - mondtuk neki. Egy darabig ott volt, és elment. Azt mondta, ha valamit észlelünk, jelentsük. Még talán a gyümölcsösbe oda sem ért, amikor az oroszok irtózatosan elkezdtek aknázni. Jól megszórták a környéket, közben megszólaltak a Maxim géppuskák is. Amikor a gyümölcsösbe is becsapódott több gránát, a lovaink megvadultak, elszaggatták a köteléket is. Elöl a vonalból rohant vissza a szakasz, először az új emberek, később az öreg csatárok is. A falu végén nem maradt más, mint Nagy János, meg Molnár őrvezető. Vitéz Tamás golyószórója még szólt, meg a miénk is. Egyszer csak odajött Korpás Jancsi, meg Strényer is. Strényer kitalálta, hogy a golyószóróval váltóállásból tüzelünk. Kilőttem egy tárat, aztán átadtam Korpásnak, (őrvezető volt) az meg Strényernek, akinél nem volt golyószóró az karabéllyal és géppisztollyal lőtt. Egyszer csak Nagy János fejlövést kapott, de nem halt meg. Kis idő múlva Molnár őrvezető is megsebesült, kapott egy comblövést. Bekötöttük őket, aztán lefektettük mind a kettőt az első ház fala mellé. Hirtelen az oroszok kezdtek visszahúzódni. Nem tudtuk elgondolni, hogy mi történt velük. A nagy zűrzavarban nem vettük észre, hogy a németek ismét megkezdték a támadást a folyó túlsó partján. Ugyanakkor a 47. gyalogezred balra tőlünk szintén akcióba lépett. Mikor az oroszok visszavonultak, gratuláltunk egymásnak, mert végül is öten vertük vissza azt a hét vagy nyolcszoros túlerőt. Mondtam a Strényernek:- Jóska, most pedig menj és szedd össze a szakaszodat! Azok úgy meg voltak rémülve, amikor azt a sok oroszt meglátták, hogy azt is elfelejtették, hogy huszárok, és lovaik is vannak. Nem mondom a Bagoly Csöpi is köztük volt. Strényer Jóskának nem kis fáradtságába került, mire a szakaszt és a lovakat összeszedték. Én meg a Korpás ott maradtunk a faluvégen, a két sebesülttel, meg hát a vonalat sem lehetett teljesen otthagyni. Az oroszok még mindig oda-oda engedtek egy-egy aknát. Mi meg hol itt, hol kicsit arrébb egy- egy puskalövést vagy egy rövid sorozatot leadtunk. Már délelőtt 11 óra volt, amikor berobogott egy Botond gépágyúval. Megállt a falu végén, az út közepén, kiszállt belőle egy főhadnagy.- Ki itt a parancsnok? - kérdezte.- Most én vagyok - mondtam neki. De legyenek szívesek félrehúzódni, mert mindjárt vége a kocsinak, meg a lövegnek. Rögtön félrehúzódtak, abban a pillanatban oda is lőttek. Nem kellett sokat magyarázni a főhadnagynak, mindjárt tisztában volt a helyzettel. A löveget tűzelőállásba helyezték és pár lövést leadtak az erdőre, ahol az oroszok voltak. Több aknát nem kaptunk vagy eltalálták a vetőt vagy azt gondolták, hogy erősítést kaptunk és abbahagyták. Megkérdeztem a főhadnagyot, hogy hová mennek. Azt mondta, hogy Kurszkba. Megkér132
