Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
IX. rész. 1942. január. Jelinói erdő
senkit a fagyástól. Itt Bánicsiban kaptunk 2 nap pihenőt, aztán visszamentünk Veszelóiba, összeszedtük a halottainkat és Gluhovba szállítottuk őket szánkóval. Természetesen mindenkit azonosítottunk. Gluhovban a város közepén egy parkban helyeztük őket örök nyugalomra. A temetésen Baumann alezredesen kívül Szekeres alezredes és a zászlóalj parancsnokok méltatták az ezredek, zászlóaljak és a századok hősi, bátor magatartását. Március 6-án tovább indultunk az oroszok után, mi felderítők mentünk előre. Hetedikén, délután értünk Podivatye községhez, itt a századunk, amit már fél századnak sem lehetett nevezni, megint tűzharcba keveredett az oroszokkal. Jó három órás harc után foglaltuk el a falut. A harc után azt a parancsot kaptuk, hogy reggelig maradjunk, és reggel égessük fel a falut. Reggel Pál Antal kiadta a parancsot a falu felégetésére. Sokan sajnáltuk a falu lakosságát, hogy március 8-án, mínusz 20-25 fokos hidegben hajlék nélkül maradnak. Ez borzasztóan barbár cselekedet volt. Igen sokan voltak velem együtt, akik egy házat sem gyújtottak fel, csak rohangásztak az égő fáklyákkal. Fél óra alatt, majdnem az egész falu lángokban állt. Aztán tovább mentünk Jampolba. Takaros ki város volt, ide összpontosították az egész harccsoportot. Március 11-én innét indult meg a támadás Orlovka elfoglalására. Itt töltöttünk pár napot Jampolban. Később a harccsoport parancsnokság is itt telepedett meg. 11-én reggel indult a 32-dik gyalogezred, ők a főútvonalon mentek. Jobbról támadott a 46-dik gyalogezred, mi pedig balról. Alig tudtunk a hóban menni. A falut még meg sem közelítettük, az aknavetőik már szórták az áldást. Legjobban a 32-eseket lőtték. Nem mondom, hogy mi nem kaptunk, hol itt, hol ott, állandóan lőttek. De azért állandóan mentünk előre. Mi nem lőttünk, mert nekünk aknavetőnk nem volt, csak géppuskánk, meg golyószórónk. De még olyan messze voltunk, hogy csak lőszert pazaroltunk volna, ha tüzelünk. A gyalogságunk sem tudott előremenni, talán egy óra hosszat tartott a harc, Orbán törzsőrmester, meg néhány honvéd elesett. A 46-osoknak is voltak veszteségei. Mi addig nem tüzeltünk, amíg a kertekbe be nem tudtunk férkőzni. Akkor aztán össztűzzel oldalba támadtuk az oroszokat. Mindjárt lett pánik, össze-vissza futkostak az utcában. Vágtáztak kifelé a faluból, most aztán a gyalogság is levegőhöz jutott. Azok is erőteljesen támadtak, úgy hogy nekünk délre sikerült bejutni a faluba és délután 4 órára megtisztítottuk. Az utolsó sebesültjeiket, meg a halottakat az oroszok már nem tudták elvinni. A sebesültjeiket összeszedtük és a mieinkkel együtt Jampolba szállítottuk. A harcok elmúltával a faluban maradtunk és az éjszakát ott töltöttük. Másnap reggel megindultunk Marcsihina Budára. A gyalogság egy része Hinyel felé ment, egy része pedig szintén Marcsihina Budára csak a másik oldalról. Most az én szakaszom volt a felderítő, mert én voltam a soros. Orlavka és Marcsihina Buda között 7-8 km széles fenyves erdő húzódott, ezen vezetett egy kocsiút. Nekünk ezen át kellett menni, valamilyen letaposott szántón haladtunk. Török Sanyinak, az első rajparancsnoknak szóltam, hogy jöjjön előre, a szakasz élére, mert én előremegyek a terepkutatókkal. Nem szeretném, ha valami baj történne. Nagyon óvatosan mentünk, mert nem lehetett tudni, hogy mikor és honnan fognak ránk lőni. Lassan kiértünk az erdőből, előrementem annyival, hogy jól szemre tudjam vételezni a falut. A falu és az erdő között volt egy síkság, lehetett olyan 2 kilométer. Figyeltem egy darabig, de semmi mozgást nem tapasztaltam. Mondtam a terepkutatóknak, hogy várjanak én előremegyek egyedül. Már vagy 500-600 métert lovagoltam, még mindig néma csend volt. Kezdett gyanús lenni, gondoltam vagy tőrbe akarnak csalni vagy üres a falu. Ellovagoltam még vagy 400 métert, akkor hirtelen megfordítot116
