Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
IX. rész. 1942. január. Jelinói erdő
Letisztelegtem és elmentem a szállásomra. Semminemű orvosságot nem kaptam, mert nem volt. Németh Jóska szakaszvezető, az első raj parancsnoka vizezte be a törölközőmet és azzal borogatott. Állandóan cserélte, mert majdnem elégtem a láztól. Az orrom, a szám csupa seb volt. Lehet, ha ő nincs, meg az emberei, akkor ezt a visszaemlékezést most a másvilágról írom. Ott feküdnék valahol Oberling Imréék mellett Gorodnyán. Amikor Berczeli Imre meglátogatott, még beszélni sem tudtam. Csak a nyolcadik napon lettem jobban. Mikor Berczeli megtudta, hogy jobban lettem, azonnal odajött hozzám és hozott egy deci rumot a saját adagjából. Nem akartam meginni, de csak bíztatott, hogy igyam meg. Megittam, de el is aludtam tőle. Másnap, amikor felébredtem, csak támolyogtam mint a liba, amikor fejbe dobják egy lapos kővel. A betegségem ideje alatt a tisztek közül csak a főhadnagy és Bagoly Csöpi nem látogatott meg. Toszt főhadnagy minden nap ott volt nálam. De a Horthy-hadseregben egy szakaszvezető nem sokat nyomott a latban. Azt már csak később tudtam meg, hogy nekem azért kellett elmenni, mert Szekcsán, meg a Mórocz valahol szereztek pálinkát a civilektől - szappanért meg gyufáért bármit lehetett szerezni. Abból úgy berúgtak, hogy nem tudtak lelket verni beléjük. A téliruha kiosztása után megcsinálták az új beosztást. Elérkezett 1942. január 28-a, reggel hideg, de gyönyörű napsütéses idő volt, amikor 135-en elindultunk Gorodnyáról. Mind a két főhadnagy velünk jött, Moharos Jóska és Bagoly Csöpi ottmaradt a többivel. Egészen egy hétig mentünk, mire a Kurszk környéki 35-40 ezer lakosú városba, Krolevecbe értünk. Azok, akik a doni harcokat valahogy átvészelték, Gorodnyával még egyszer találkoztak. Akkor városban már csak üszkös kéményeket láttunk. Megkerestem azt a családot, ahová annak idején eljártam, de csak az asszonyt találtam meg. A két lányát a németek elvitték munkára, a férfiakat pedig 15- től 80 éves korig mind kivégezték. Az asszony megmutatta azt a helyet, ahová eltemették őket. Kérdeztem az asszonyt:- Ki csinálta ezt a barbár munkát? Azt mondta:- A magyarok voltak. 1942 októberében kivégezték a férfi lakosságot, utána felgyújtották a várost. Sajnáltam, hogy a magyarok ilyesmit csináltak. Kérdeztem tőle:- Megismer-e? Mondtam neki, hogy eljöttem a kanalamért, amit itt felejtettem, mindjárt hozta is, de én mondtam neki:- Itt hagyom emlékbe. A nőket 16 évtől 40 évig máshonnét is elhurcolták. Én sem akkor, sem most nem értek egyet azzal, hogy falvakat gyújtanak fel és kiirtják a lakosságot. Ez egyáltalán nem lovagias cselekedet, mert akkor még az oroszok nem voltak Magyarországon. Mi mentünk oda őhozzájuk. Ez az igazság! A magyarok talán több települést is felégettek Ukrajnában, a Jelinói erdőkben vagy a Brjansz- ki erdőben, és sok embert bűntelenül kivégeztek, csak azért, mert orosz. Jány Gusztávnak is volt olyan hadparancsa, miszerint ha a katona az úton orosszal találkozik, ki kell végeznie. Azt messzemenően helytelenítettem, hogy az oroszok civil lakosokat hurcoltak el, de a németek is ezt csinálták. Egészen addig amíg a hadi helyzet nem változott, egymás után mentek a civil szerelvények Németországba. 109
