Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
IX. rész. 1942. január. Jelinói erdő
bementünk a házba -a halottakat kint hagytuk a szánkón-, oda is vittünk be szénát, amire ráfeküdhetünk. A vacsorával senki nem törődött, az volt a fontos, hogy fel tudjunk melegedni, meg, hogy az életünk idáig megmaradt. Mikor már mindenki elrendezte magát, azt mondtam:- Mindenki nem fekhet le! Biztosítani kell magunkat, nem számít, hogy kinek milyen rangja van, mindenkinek ki kell állni! Ketten-ketten, mindenki válassza meg a párját! Most fél három. Reggelig mindenkire egy óra fog jutni. Erre a Mórocz felháborodott, hogy mit gondolok én, csendőr ő, mint őrszem nem fog kiállni. Kijelentette, hogy én neki nem parancsolok, vegyem tudomásul, mert ő a hadosztályhoz tartozik, és csak azt a parancsot hajtja végre, amit a onnan kap.- Engem most a hadosztály nem érdekel, kiállsz vagy nem? - kérdeztem tőle, a géppisztoly csövét pedig a halántékához tartottam. - Ha még egyszer kimondod, hogy nem, meghúzom a ravaszt és hősi halott leszel! De még azt sem fogom megtenni, hogy feltegyelek arra a szánkóra, amelyiken Oberling Imréék vannak. Mert ők a becsület mezején áldozták életüket. De te csak egy rongy, semmirevaló alak vagy. Vedd tudomásul, hogy Zsitomir óta a században mindenki utál. Én is! Könnyű tehetetlen embereket kikötni!- De azok bűnösek voltak! - mondta a csendőr.- De azért nem úgy, ahogy ti csináltátok! Most pedig gyerünk, és menjünk ki, mert őrség nélkül sokáig nem lehetünk, meglephetnek bennünket.- Jelentést fogok tenni - mondta a csendőr.- Most kimegyünk, aztán majd ha megtaláljuk a századot, ha megtaláljuk egyáltalán, akkor jelenthetsz, amit akarsz! Egyelőre azt sem tudod, hogy hol vagy. Csak azt tudod, hogy Oroszországban vagy, semmi többet. Aztán a csendőr kijött velem őrködni. Odaállítottam az egyik sarokba, mondtam neki:- Te erre fogsz figyelni, én meg a másik sarokba, így mind a négyfelé biztosítva leszünk! Odaállt ahova mondtam, de egy árva szót nem szólt. Én se szóltam neki. Már két óra hossza is eltelt, mikor megszólalt:- Még nem megyünk be? Nagyon fázom!- Még nem megyünk be! - jelentettem ki. Majd, ha letelik szólok.- Te nem fázol? - kérdezte- Nem. - feleltem neki. Aztán tovább hallgattunk. Mind a ketten toporogtunk, majd megfagytunk. Gondoltam magamban, most kitolok veled igaz, hogy magammal is. Közben a hóesés elállt, a hold elnyomta a felhőt, de a szél az apró havat meg-megkeverte. A csizmánk teljesen megfagyott, egyáltalán nem hajlott a talpa. De nem engedtem. Már reggel felé járt az idő, amikor a csendőr megint megszólalt:- Mikor megyünk be? - kérdezte.- Majd szólok. - feleltem. Aztán tovább hallgattunk. Reggel, fél hétkor megint megszólalt:- A szentségedet neked! Meg akarsz dögleszteni? Már majdnem megfagyok, leheletem sincs már!- Jól van! Menj be és küldd ki a következőket! 103
