Szakolczai Attila: A Győri Vagongyár Munkástanácsa. Dokumentumok - Győri Tanulmányok. Tudományos Szemle 29/2006 (Győr, 2007)

Adatok a megtorláshoz

cia létkérdései. Mondom, feleletet várnak ezekre a problémákra. Világos, tiszta, meggyőző válaszokat, és igazuk van. A tisztulási folyamathoz, amely már elindult politikai és gazdasági életünkben, ez is hozzátartozik. Miniszterek, miniszterhelyettesek, országgyűlési képviselők, megyei párt- és állami vezetők kellene, hogy elbeszélgessenek a munkásokkal ezekről a problémákról. Várják és elvárják ezt a munkások. De mi történik? Nemrég két miniszterhelyettes is volt a Wilhelm Pieck gyárban. Nem beszélgettek, hanem parancsolgattak. Régi módon, elavult módszerekkel. Negyven-ötven ember hallgatta ezt a parancsolgatást. Nem valami jó út ez ahhoz, hogy a vezetők visszaszerezzék a munkások bizalmát. Igen, mert egyes vezetők iránt bizalmatlanok a munkások. Azok iránt, akik félrevezették őket, akik nem hallgattak, és ma sem hallgatnak a véleményükre. A pártba, a népi demokráciába vetett hitük, lelkesedésük töretlen. „Huszonegy éve dolgozom a munkapad mellett. Kommunista vagyok a felszabadulás óta. Mi is lehetnék más?" - mondotta Bán Ferenc elvtárs, vagongyári munkás, s mindjárt hozzátette: „Ha eddig nem is szóltak bele a politikába a munkások, ne ringassa magát abba a tudatba senki ebben az országban, hogy valamiféle kapitalista restaurációt eltűrhetnénk. De a régi vezetési módszereket se tűrjük. Tanultunk az elmúlt időkből." Ez egy ember véleménye, egy kommunista munkás véleménye. De az üzemben zajló viták félreérthetetlenül megmutatják: párttag és pártonkívüli munkások egyaránt a szocialista demokratizmus hívei. Vannak a munkásoknak sérelmeik, jogos sérelmeik, de ezekre is a párttól és a kormánytól várnak orvoslást. Építőipari dolgozók mondották el: rendkívül sérelmesnek tartják, hogy adminisztratív úton kötik őket egy bizonyos munkahelyhez.

4 Szabó Jenő, aki kilenc éve az építőipari vállalat dolgozója, maga mondotta el: ha szabad mozgásuk lenne az építőknek, akkor a vezetők jobban rá lennének szorítva arra, hogy törődjenek a rendes munkásokkal. így azonban egyes vezetők csupán az adminisztratív eszközökben bíznak. Ez pedig egészségtelen. S ha már a sérelmeknél tartunk, nem szabad hallgatnunk a bérproblémákról sem. „Nem sok száz forintos béremelést kérnek a munkások" mondotta Leisztinger elvtárs, és ebben sokan egyetértenek vele. „Tudjuk, hogy az ország szegény, erre nincs lehetőség. De őszintén ismertessék velünk: miért kerültünk ebbe a nehéz helyzetbe, miért adósodtunk el? Hiszen amíg jóvátételt kellett fizetni, a munkások jobban kerestek, mint most. S ha már megtörtént a baj, akkor keressük meg közösen az egész néppel: hogyan tudunk rajta segíteni. De állítom, hogy a bérek rendezéséhez nem is olyan sok pénz kellene, mint inkább becsületes szándék és józan hozzá4 Az 1953-1954-es átmeneti enyhülés után 1955-ben ismét szigorodtak az új munkahely választásának lehetőségei, különösen azon iparágakban, ahol nagyobb volt a fluktuáció, mint például az építőiparban.