Győri Tanulmányok. Tudományos Szemle 28/2006 (Győr, 2006)

GYŐR MÚLTJA - Szabó Róbert: Szabó Jenő, a Hajtóműgyár Munkástanácsának titkára emlékezik

ket minél súlyosabban elítéljenek. Az igazgatónál is megfordult a szél járása, a bíróságon helytelenítette a leváltásokat és áthelyezéseket. A munkástanács a november 4-i szovjet beavatkozás ellenére egészen 1956. év végéig normálisan működött, akadálytalanul végezhette munkáját. A szétvert párt közben mindenütt újraszerveződött, így a mi gyárunkban is. A pártgyűlések hangulatáról olyan hírek érkeztek hozzánk, hogy néhány bosszút lihegő kommunista egyre erőteljesebben követeli a fasiszta munkástanács fizikai megsemmisítését, feloszlatását. Csak a központi utasítás hiánya miatt nem került erre sor 1957. év elejéig. Tudtommal Kádár János ekkor rendelte el a megtorlást, ezzel a mi üldözésünk is elkezdődött. Elsőnek februárban elnökünket, Menyhárt Miklóst vitték el a karhatalmisták laktanyájába, a volt pénzügyi palotába. Innen a kistarcsai internálótáborba került. Ezután hármunknak felmondtak: Veszpréminek, Regényinek és nekem. A felmondást Glück Béla igazgató írta alá, akit mi kommunista káder mivolta ellenére meghagytunk munkakörében. A felmondólevél kézbesítése után azonnal felmentünk az irodájába. Itt a titkárnője közölte: „A Béla bácsi szabadságon van." Délután felkerestük a lakásán. Megmutatva felmondólevelünket, megkérdeztük, hogy merészelt nekünk felmondani. A törvény ugyanis kimondta, hogy munkástanácstagokat nem lehet csak úgy egyszerűen elbocsátani. Erre komoly indok kell. Egyébként is, meghagytuk igazgatói állásában, és most ez a köszönet érte? Glück Béla remegett, makogott és csak ennyit bírt kinyögni: „Nem tehetek róla. Kényszerítettek." Másnap a gyárban kifogásoltuk a döntést, hivatkozva a törvénytelenség tenyéré, erre visszavonták a felmondásunkat. Személy szerint nem sokat értem vele. Elkezdődött az üldöztetésem, amit sokáig bírni nem lehetett. Ha valakivel megláttak néhány pillanatra szót váltani, már hivattak az irodába és kérdőre vontak a pártemberek, hogy miről beszéltem. Többször kaptam üzenetet, hogy ha nem mondok le a tanács titkári beosztásáról, akkor számíthatok a letartóztatásomra. Két kocsihúzó, általam ismeretlen segédmunkás - erős testalkatú cigány gyerekek - megfenyegettek, ha három napon belül nem mondok le, agyonvernek. Volt még néhány hasonló élményem. Úgy határoztam, ha úgysem hagynak békén, felmondok. 1957. április 30-án kikértem a munkakönyvemet. El kellett hagynom 18 év után azt a gyárat, ahol szerettem dolgozni. Ebben az időben új munkahelyet találni a hozzám hasonló embernek szinte lehetetlen volt. Mindenhol az volt az első kérdés, hogy szerepelt-e az „ellenforradalomban". Miután elmondtam a szerepemet, a válasz az volt, hogy amíg ezekben az ügyekben a felelősségrevonás meg nem történt vagy le nem zárult, ilyen személynek, mint én vagyok, felsőbb utasításra a felvétel tilos. A felelősségre vonásom nem maradt el, erről Cseri István párttitkár gondoskodott. 1957. június 7-ről 8-ra virradó éjszaka 1 óra körül egy civil nyomozó Füredi hadnagy - egy géppisztolyos karhatalmistával letartóztatott és elhurcolt a megyei kapitányságra. A pincefogda egyik cellájába zártak. A zárka egyszemélyes volt, de már akkor ketten voltak benne: az egyik egy 18 éves falusi fiatalember volt, aki disszidálni akart, de elfogták, akkor ezt már szigorúan vették. A másik egy fiatal kereskedősegéd, Ábrahámnak hívták, mi csak Pubinak szólítottuk. Bár éjfél már jóval elmúlt, fekvésről, alvásról szó sem lehetett: egy priccsre jutottunk hárman. Beszélgettünk. Nem telt el egy óra, mindent tudtunk egymásról. Pubi már az előző reggel óta a fogdában volt. Elmondta, hogy bátyja a kórházban főorvos és a forradalom alatt ő végig bent volt vele az osztályán.