Homo Ludens I. - Győri Tanulmányok. Tudományos Szemle 26/2002 (Győr, 2002)
Csekő Ernő: Sorhúzás, furfang, csel, csalás- Játék a választásokkal a dualizmus korában
Hermann Ottó ellenfelének a győzelemhez hiányzó voksokat a magyar államvasutak szállította. Történt ugyanis, hogy az ország különböző részeiről háromszáz vasutast szállítottak a választás napjára Szegedre a kormánypárti jelöltre szavazni. Természetesen a messzi vidékekről érkezők nevei szerepeltek a szegedi választók névjegyzékében. Sőt, hogy az ellenzék fellebbezésének lehetőleg minél kevesebb jogalapja legyen, körültekintően még a háromszáznyi vasutas egyévi adóját is befizették Szegeden. 19 Erre azért volt szükség, mert a dualizmus korában nemcsak megfelelő vagyoni - pontosabban adófizetési - cenzus volt a választói jog feltétele, hanem a két - tehát nem egy - éves helyben lakás és adófizetés. Az igencsak kétes értékű mandátum megszerzéséhez alkalmazott machináció formálisan nem sértette az érvényben lévő, választásokra vonatkozó szabályokat. Ahhoz, hogy a választási eljárás megvizsgálásakor csak a törvény formai és nem a tartalmi értelmezésére került sor, az már természetesesen a választási bíráskodás korban megszokott pártosságának volt köszönhető. 20 Az előzőhöz hasonló a következő eset is. A csel itt sem csak az ellenfél, hanem a fennálló szabályok kijátszása érdekében történt. Méghozzá oly kifinomultan és előre eltervezett módon - melynek szemtelenségéhez a magabiztos végrehajtás is hozzájárult -, amely nyilvánvalóvá tette, hogy nem akárkiről van szó. A kormánypárti beállítottságú neves könyvkiadó, Révai Mór ugyanis biztosra ment. Kiválasztotta az ország messze legkevesebb választóval - mindössze alig több, mint száz szavazóval - rendelkező kerületét, az egykori szabad királyi jogú Szék városát, és szó szerint - elnézést a mai és kissé profán megjegyzésért - kilóra megvetette azt. Méghozzá nem is kevés áron, hiszen a korban igen nagy összegnek számító 300600 korona üthette egy-egy választó markát. Révai biztosra ment, még azt sem kockáztatva meg, hogy vesztegetéssel lehessen vádolható. Hiszen a megvett választók a pénzt nem tőle és nem a nevében kapták, hanem egy Marton József nevezetű budapesti szeszgyárostól, akit Révai fizetett - 40 000 koronát utalva át - és léptetett fel harmadik jelöltként. Az óhatatlanul is kiderülő, esetleg siettetett lebukást követően a budapesti szeszgyárosnak csak az a feladata maradt, hogy az addig szerzett „híveinek" meghagyja, hogy Révaira szavazzanak. Ugyan az alulmaradt Szemere Miklós és hívei petíciójukban igyekeztek ezt az összefüggést bizonyítani, de az ilyenkor meglévő mentő tanúvallomások és Révai kormánypártisága miatt ezt nem sikerült elmarasztaló végzéssé dagasztani. Ami, ismerve a választási bíráskodás dualizmus kori gyakorlatát, cseppet sem meglepő. 1 A következő esettel már szinte át is lépünk a csalás kategóriájába. A nem eléggé körültekintő választópolgárok becsapása az 1901. évi választás egyik színes hírekéntjelent meg a Soproni Naplóban: 19 Mikszáth Kálmán: Humor... 93-97. p. 20 Ehhez ld. Ruszoly József: A választási bíráskodás Magyarországon 1848-1948.; Egy szabad választás története. Girált. Budapest, 1896. 14-15. p. 21 Ruszoly József. A választási bíráskodás... 332-333, 339. p.
