Hedonizmus - Győri Tanulmányok. Tudományos Szemle 25/2001 (Győr, 2001)

Rozs András: Vadak és halak von Traun gróf sellyei földesúr étkezőasztalán

halakat a földesúr majorsági emberei és a jobbágyok is szabadon halászhatták a 18. század ötvenes-hatvanas éveiig, a külön halászó rekeszek, csakúgy mint a „tilalmas erdők" használatát csak ekkortól vezették be a földesurak.

15 Vadak s halak, mint ínyencfalatok Mivel rövid ismertetésünk nyomán a kedves olvasóban bizonyára megnőtt már a kíváncsiság az összeírásunk által említett adónemekről, a sellyei uradalom községeinek rétjein, legelőin, erdeiben és vizeiben élt vadak és halak mineműségéről, a következőkben megpróbáljuk a tisztelt Olvasó tudásvágyát néhány történeti információval kielégíteni a 18. századi víz- és erdőélhetés halainak és vadjainak korabeli jelentőségéről, értékéről és az étkezési rendben betöltött szerepéről. Az összeírásban oly sokszor emlegetett teknősbékák a kor földesúri asztalainak igen ízes falatjai voltak, külföldön is értékesítettek közülük jó néhányat. Jelentőségüket az is aláhúzza, hogy az összeírásban külön rubrikában jegyezték fel a tekenősbékák párjának (testudines pária) számát, a jobbágyi javak közül az igásállatok mellett a legértékesebbeknek tartva azokat. A sellyei uradalom 17 községéből 11 volt köteles teknőst szolgáltatni, csak a vizektől távolabb fekvő falvak nem. Értékük a korszakban igen jelentős volt. A Nagyfalu község által évente beadott 4 pár teknős piaci ára 1 forint feletti összegre rúgott. (A Pécs városi tanácsi jegyzőkönyvek egy 1745. évi bejegyzése szerint 5 pár teknősbéka ára 1 forint 20 krajcár volt. Innen 1 pár = 16 kr, 4 pár tehát 1 ft 04 kr)

16 1 forintért 1744ben egy korabeli limitáció szerint egy férfi mentét, 1,50 forintért egy asszonymentét lehetett kapni. Ugyanekkor 1 font tehénhús ára 5 dénár, a borjú-, a sertés- és a bárányhús fontja 6-6 dénár volt.

17 Mivel 1 magyar forint ezidőtájt 100 dénárt tett ki, látjuk, hogy 4 pár teknős 20 font, azaz 11,2 kg (1 font = 0,56 kg) tehén (marha-) hússal volt egyenértékű. A teknősbéka mint ínyencfalat igen nagy becsben állt a főúri kastélyokban, a nemesi udvarházaknál nyilván már a középkorban is, de a 17. századból fennmaradt szakácskönyvek tanúsága szerint a 16-17. századi királyi Magyarországon és Erdélyben biztosan. Bornemisza Anna híres szakácskönyve 1680-ból a teknősbéka elkészítésének kilencféle módját ismeri. Közülük álljon itt egy: „Vesd fel vízben a teknősbékát, sózd meg. Ha megfőtt, vedd ki, s szedd le a teknőjét. Tisztítsd meg, borsold, sózd és lisztezd meg. Rántsd meg vajban. Add fel melegen és szárazon, egresiével avagy citromlével."

18 szárnyasokon túl néhol dámvadat, halat és teknősbékát is kívántak." In: Ruzsás Lajos: A baranyai parasztság élete és küzdelme a nagybirtokkal 1711-1848. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1964. 35. p. ^ Ruzsás Lajos: A baranyai parasztság, i. m., 54. p.; A sellyei uradalom, i. m., 95-96. p. BML. Pécs Város Tanácsának jegyzökönyvei, 213. 1745. szeptember 12. BML. Limitationes. Limitatio Simighiensis, Marczali, 1744. március 18. Bornemisza Anna szakácskönyve 1680-ból. Közzéteszi: Dr. Lakó Elemér. Kriterion Könyvkiadó Bukarest 1983. 196-197. p.