Hedonizmus - Győri Tanulmányok. Tudományos Szemle 25/2001 (Győr, 2001)

S. Nagy Anikó: A tea kultúrtörténete

forró vizet öntött rá, s egy kis bambuszseprővel jól elkeverte. Néha könnyű ételeket és édességet is felszolgált. A teát lassan kortyolták, a csészét két kézre fogva. Társalgás közben a művészeti, irodalmi és filozófiai témák mellett napirenden volt a teázás eszközeinek értékelése. A teamesterek maguk választották a teakerámiát, megrendeléseikkel közvetlenül hatást gyakoroltak a kerámiaművészet fejlődésére. Az együttműködés emléke például az ún. őribe kerámia, mely egy teamester nevét viseli. Az edények harmonikusan illeszkedtek a szertartás szelleméhez. A szimmetriát kerülő, szabálytalanul rácsorgatott mázú csészék kifejezték a „wabi" és a „sabi" esztétikai elv lényegét: a legfőbb szépség nem a tökéletes és mesterséges, hanem a tökéletlen és egyszerű, természetes dolgokban rejlik, s a tárgyak kiválasztásában, azok ünnepi használatában nyilvánul meg. Az igénytelen szépség remekei a 16. századtól napjainkig gyártott, kézzel formált ún. raku (a szó örömet jelent) csészék. Néhányukat költői névvel is illették: Őszi mályvalevél, Fuji hegy, Oharai asszony... A nyugatiak fantáziáját izgató japán kávéházak nem a teaszertartás modernizált színterei, hanem egyszerűen vendéglátó helyek voltak. A vendégek szórakoztatására énekesnőket és táncosnőket, gésákat alkalmaztak, akiket a köztudat gyakran összetévesztett a kurtizánokkal. „Munkaköri leírásukat" megismerhetjük Sidney Jones „Gésák" c. operettjéből. A tea megjelenése Európában A középkorban Kínában megforduló kereskedők és utazók a túlságosan keserű italnak nem tulajdonítottak túl nagy jelentőséget. Marco Polo ugyan megjegyezte, hogy 1284-ben egy pénzügyminisztert megfosztottak hivatalától a magas teaadók miatt, de a teát mint árucikket nem tartotta említésre méltónak. Az európaiakat elsősorban a selyem érdekelte. Figyelmük akkor fordult a tea felé, amikor a kínai kormány a selyem kiviteli mennyiségét korlátozta, a teáét viszont nem. Teát először a Holland Kelet Indiai Társaság hajói hoztak Európába 1610 körül. A hollandok jóvoltából ismerkedtek meg vele Párizsban 1635-ben, Londonban és a nagyobb városokban 1650-ben, s került a „te" elnevezés az európai nyelvekbe. Botanikus leírása Luigi Ferdinánd Marsigli gróf Novus Atlas c. munkájában jelent meg 1654-ben. Tudományos meghatározása Kari Linné nevéhez fűződik, aki „thea sinensis"-nek, azaz kínai teának nevezte 1747-ben. /Korábbi neve a Camellia Thea Link, egy manilai gyógyszerésztől származik./ Európa első teabokra Upsala füvészkertjében zöldellt 1763-ban. Az első időkben nemigen tudtak mit kezdeni a teával. Előfordult, hogy a leveleket kenyérrel ették, a főzetet pedig kiöntötték. Máshol hordókba töltötték, s úgy mérték ki, mint a bort vagy a sört. Egy kávéházi hirdetés világosította fel a „Mercurius Politicus" olvasóit 1653-ban, hogy a teát kínai módon kell elkészíteni, a leveleket csészékben leforrázni. (A teáskanna a 18. században vált általánossá.)