Bűn és bűnhődés II. - Győri Tanulmányok. Tudományos Szemle 24/2001 (Győr, 2001)
FAZEKAS CSABA: A FÁBER-APÁTI PER A Tanácsköztársaság „vallásügyi likvidáló biztosainak" felelősségre vonása 1920-ban
kegytárgyak saját hasznukra történő lefoglalását - más tanácsköztársasági vezetőkkel ellentétben - épp Fáberékre nem sikerült megnyugtató módon rábizonyítani. Az egyházaktól lefoglalt vagyontárgyak jó része a diktatúra bukása után visszakerült eredeti tulajdonosaikhoz, nagyságrendben jelentős kárt csak a lelakott, profán célokra használt egyházi épületek kapcsán lehetett kimutatni. A lopás és zsarolás tényálladékához hiányzott továbbá, hogy sok helyen nem személyesen jelentek meg Fáberék likvidálni, vagyis a bíróságnak elvben azt is bizonyítani kellett, hogy a vidékre kiszálló likvidáló bizottságok Fáber utasításait végrehajtva jártak el. Már 1919 végén a nyomozati szakaszban a per előkészítése és jogi megalapozása céljából szakvéleményre felkért kultuszminisztérium elnöki osztálya - vagyis az a szerv, amelynek rendelkezésére állt a „likvidáló hivatal" teljes irattára - kerek perec leszögezte az ügyészség számára: „Hogy [Fáber] általános politikai működése (szekularizáció) mennyiben esik a büntetőtörvénykönyvbe ütköző bűncselekmények kritériuma alá, nincs módomban meghatározni; de olyan adatokat, melyek specialiter ő általa elkövetett bűncselekményeket (sikkasztás, hűtlen kezelés stb.) állapítanának meg, nem tudok felhozni." Érdekes módon az ő vádiratukba is bekerült a „lázadás" büntette, melyet a Vörös Hadsereg szervezésében való szerepükkel valósítottak meg. Arra, hogy ez megtörténhessen, persze Fáberéknak csak nagyon közvetett módon nyílott lehetőségük. Jellemző, hogy a proletárdiktatúra működtetésében valóban fontos vezetői (vagy mondjuk középvezetői) feladatokat ellátó, a szekularizáció programját kommunista tartalommal végrehajtó Fáber és helyettese ellen a vádindítvány nem arra helyezte a hangsúlyt, hogy négy hónapon keresztül rendeletek tucatjait foganatosította az egyházi intézmények vagyonának köztulajdonba vételére, működésük ellehetetlenítésére, az egyházi személyek világivá tételére (pl. szerzetesek rendjükből való kilépésre bírására) stb. Mindezeket ugyanis nem lehetett egyértelműen és a közvélemény számára is jól értelmezhetően csupán köztörvényes bűncselekményekként értékelni. A vádindítványban nagyon hangsúlyos szerepet kaptak viszont Fábernek a hivatali működése szempontjából epizód-szerepnek tűnő tevékenységei. Csak egy-két esetben intézkedett egyházi személyek - zömmel a jezsuita rend tagjai illetve tagjelöltjei, a likvidálás ellen nyilvánosan tiltakozó egyháziak - letartóztatásáról. Ha belegondolunk a rendvédelmi szervek proletárdiktatúra alatti tevékenységébe, a számos egyházi személy életét, meghurcoltatását is követelő vörös terror folyamatába, akkor valóban nehezen érthető, hogy a bíróság miért fektetett olyan nagy hangsúlyt Fáber Oszkárnak erre az alig néhány intézkedésére, melyet nyomatékosított, hogy - ez sem volt gyakori - a lefogottakat már legfeljebb hat-hét nappal később szabadon is engedték. A magyarázatot nyilván az adja, hogy a hatóságoknak „jól érthető" vádpontokat is fel kellett mutatni Fáberék hivatali működésének kriminalizálása mellett. (A Tanácsköztársaság alatti - bár néha nem pontosan kirajzolható - hatásköri megosztásnak megfelelően egyébként az egyháziak személyes szabadságának a korlátozása nem a „likvidáló hivatal", hanem a belügyi népbiztosság, valamint a Vörös Őrség illetékességébe tartozott.)
