Bűn és bűnhődés II. - Győri Tanulmányok. Tudományos Szemle 24/2001 (Győr, 2001)

FAZEKAS CSABA: A FÁBER-APÁTI PER A Tanácsköztársaság „vallásügyi likvidáló biztosainak" felelősségre vonása 1920-ban

kialakított igazságszolgáltatási modellt és annak alapelveit, mint a „nagy" per során a Fábernél sokkal inkább meghatározó személyiségek esetén. A népbiztos-perek jogi konstrukciójának megalkotásakor Horthyék számára a kiindulópontot a ,jogfolytonosság" és a „törvényes rend helyreállításának" elve jelentette, vagyis az, hogy a proletárdiktatúra megdöntésével mintegy a magyar állam természetes működési rendje zökkent vissza a korábbi pályájára, melyről eltérítették. (Nem részletezhetjük e helyen, de a konstrukció megalkotói számára kezdettől nehézséget jelentett, hogy a tanácskormány nem az 1918-as „régi" kormányt, hanem a szintén a vádlottak padjára ültetni kívánt polgári demokratikus rendet váltotta fel, ráadásul békés úton, vagyis egy szintén nem legitimnek elismert állammal szemben ragadta meg a hatalmat, s nem erőszakos eszközökkel tette ezt.) A konstrukció lényegét mégis abban jelölték meg, hogy a Tanácsköztársaság politikai értelemben nem tekinthető államalakulatnak, vagyis vezetőinek cselekedeteit nem a saját maga által teremtett alkotmányos rendszer jogszabályai alapján kell megítélni (függetlenül persze annak demokratikus vagy antidemokratikus minősítésétől), hanem egyszerűen köztörvényes bűncselekményekként. Már az 1919 őszén elfogadott és a népbiztos-perekre is alkalmazott, hírhedt Gy.B.P., vagyis a 4.039/1919. M.E. sz. gyorsított bűnvádi perrendtartásról szóló szabályozás kimondta, hogy a Tanácsköztársaság politikai vezetői „hatósági jogkört bitorolva vagy színlelve, a büntetőtörvénybe ütköző cselekményt követtek el". Ennek értelmében a proletárdiktatúra lényegében nem létező államalakulatnak minősült, vezetői így nem kollektív hatalmat gyakoroltak, hanem bűnszövetkezetet alkotva közönséges bűncselekményeket követtek el, az erőszakosan bitorolt állami jogkört mindössze színlelték. A népbiztos per kezdetén a vádbeszédet tartó Aczél Imre főügyészhelyettes így fogalmazott: „Nem voltak azok politikusok, nem voltak kormányzásra érett vezetők, akik a vészárban elbódult nemzet aléltságát arra használták fel, hogy »minden a miénk!«-et üvöltsék, hanem a legközönségesebb gonosztevők voltak. Nem álmodozók és rajongók voltak, hanem számító és vakmerő hazardőrök, akik a nemzet haldoklásán keresztül is öncélt hajszoltak." Jelezve, hogy a népbiztosperben vállalt feladatuk természetével tisztában van, hangsúlyozta: „Nehéz, súlyos és emberfeletti feladat előtt állunk, mert mindezek dacára is igazságosnak kell lennünk. [...] Nehéz feladat előtt áll a bíróság azért is, mert a 40 esztendős ósdi magyar törvények nem úgy illenek a modern bűnözésre, a bolseviki gazságra, mintha rászabták volna, de a bíróság megtalálja az utat, amelyen járnia kell a törvény szellemében." {Új Nemzedék, 1920. november 4.) Vagyis a jogalkalmazók számára tehát az a nem kis feladat állt elő, hogy a Tanácsköztársaság hivatalos minőségben elkövetett rendelkezéseit a Csemegi-kódex tételeiben nevesíthető köztörvényes bűncselekményekké (pl. gyilkossággá, lopássá, zsarolássá vagy azokra való felbujtássá, orgazdasággá stb.) igyekezzenek átminősíteni. Bár a proletárdiktatúra alatt elkövetett szocializálások, kisajátítások vagy éppen az emberek személyi szabadságának, a sajtónak a korlátozása és további szélsőséges intézkedések erkölcsi szempontú megítélése illetve igazságtalan voltának eldöntése nem lehetett kérdéses, mindennek büntetőjogi minősítéséhez néha