Bűn és bűnhődés I. - Győri Tanulmányok. Tudományos Szemle 23/2000 (Győr, 2000)

CSÓTI CSABA: A MUNKÁTLANSÁG BŰNE

Aki e kötelességét megszegi, erkölcsileg felelős s így büntetőjogi felelőségének etikai alapja van." A moralitás ilyetén való beemelése a büntetőjogba gyakorlatilag azt jelentette, hogy a társadalmat két részre osztották. Az erkölcsösekre, a munkás életet élőkre és a henyélőkre. Ez a felosztás olyannyira érvényesült, hogy a moralizáló szövegmagyarázat a munkavégzés nélkül élő járadékosokat a vagyontalan munkanélküliekkel egy csoportba helyezte, megjegyezve, hogy bűnük nem kisebb a vagyontalanokénál, csupán nem közveszélyesek. Mivel pedig nem közveszélyesek, vagyis a közvélekedés büntetésüket nem indokolja, a vagyonos „henyélők" elleni rendszabályokat kizárták törvényalkotói feladatuk köréből. A vagyontalan munkakerülőt viszont akkor is közveszélyesnek és büntethetőnek ítélték, ha „még egyáltalán nem követett el bűncselekményt". Ekkor a büntetéshez elegendőnek tartották, hogy valakiben bűncselekményre „indító okok hatnak vagy azokra erős diszpozíció él". Vagyis a törvényben szereplő közveszélyes munkakerülő nem csupán cselekedeteivel követi el bűnét, hanem állapotával is. Mégpedig tudattalan állapotával, hiszen az általános magyarázat szerint az ilyen munkakerülő nem tudatos ellensége a társadalomnak, hanem „tehetetlen parazita". A közveszélyes munkakerülésről rendelkező törvény tehát megteremtette annak a lehetőségét, hogy valakiről — ahogyan Kenedi képviselő fogalmazott — a bölcs arbiter döntse el, hogy követett-e el bűnt vagy sem. A naivitás és a totalitásra, az abszolút erkölcsös társadalom megteremtésére való törekvés lehetett tehát ennek a törvénynek az alapja. Az 1913. évi XXI. tc. ugyanis nem kevesebbre vállalkozott mint arra, hogy megóvja a „tisztességes" embereket a „tisztességtelenektől". A tisztességtelenséget a közvélekedés által bűnösnek tekintett emberekben találta meg. Azokban az emberekben, akik láthatóan elütöttek a korabeli középosztálybeli normáktól. Mivel a törvény tudatosan különválasztotta a közveszélyes munkakerülőkkel szembeni büntetőeljárást és a szegénygondozás intézményét, gyakorlatilag megbélyegezte azokat, akikre „rábizonyították" a munkakerülés vétkét. A korabeli társadalom ugyanis a bemutatott törvény szellemében három rétegből tevődött össze. A tisztességes munkából és járadékokból élők csoportja; az önhibájukon kívül munkát nem találók, akikről a szegénygondozó alapítványok, szervezetek gondoskodtak és a munkát vállalni nem akaró tényleges és lehetséges bűnözők. A társadalomi csoportok ilyen általánosító felosztása hamar megnyerhette a nyomorultaktól rettegő középosztály rokonszenvét, ezáltal növelte a hatalomgyakorló iránti szimpátiát. A szigorú törvénykezés mellett a századforduló naiv idealizmusa is szerephez jutott azonban akkor, amikor a törvényalkotók megfogalmazták: a tisztességesek csoportja felelős az egész társadalomért, még „parazitáiért" (értsd: munkakerülők) is. így nincs mit csodálkozni azon, hogy nem csupán a védekezésről, de a veszélyes elemek átneveléséről is gondoskodni kívántak. Ezt az átnevelést szolgálták volna a dologházak. A A A