Bűn és bűnhődés I. - Győri Tanulmányok. Tudományos Szemle 23/2000 (Győr, 2000)

MAROSI KRISZTINA: A KÖZÉPKORI BÖRTÖN

az ítéleteket. Livius beszámol a harmadik király idején a piactéren épített kényszervárról (robur), melynek földalatti része irtóztató: sötét, és dögletes levegőjű. Más források a Tullianumról tesznek említést: ez egy 12 láb mélységű üreg volt, ahol a gyanúsítottakon kívül fizetésképtelen adósokat, hatósággal szemben erőszakoskodókat, hadifoglyokat, gladiátorokat is fogva tartottak. Ugyancsak ide zárták be a kereszténység üldözésének korában Krisztus követőit. Miután aztán Constantinus államvallássá emelete e hitet, némiképp emberiesebb kor köszöntött a tömlöcökre. A keresztények kötelességüknek tartották a foglyok látogatását és a halottak illő eltemetését, hiszen nem sokkal korábban még saját hittestvéreik raboskodtak. Theodosius és Justinianus császárok már törvényekben szabályozták a letartóztatottakkal való bánásmódot, melyekben a papok és a bírák kötelességévé tették a tömlöcök rendszeres felkeresését, ellenőrzését. A későbbi dologházak gyökerei is erre az időszakra nyúlnak vissza; a IV. századtól kezdte alkalmazni a keresztény egyházi bíróság - először szerzeteseivel, majd más klerikusokkal, végül az egyszerű hívőkkel szemben is - a kolostorszerű intézetbe utalást (vezeklési szabadságvesztés), mely munkakötelezettséggel és élelemmegvonással (böjt) párosult. A végrehajtás helyszíne a III. Ince pápa előtti időben kolostor, utána különálló épület volt. Ezenkívül Európa különböző részein a középkorban teljesen eltérő szabadságvesztési formákat találunk: a közös bennük talán csak az, hogy az egyház mindenütt tevékenykedett kenyérosztóként, betegápolóként, kivégzésekre kísérőként és a temetéseken közreműködőként. Olaszországban a XIV. századtól már többhavi fogházbüntetést is gyakran kiszabtak a bíróságok. Az olasz tömlöc ezidőtájt egyaránt funkcionált vizsgálati fogság, szabadságvesztés-büntetés, és adósrabszolgaság végrehajtásának helyszíneként, igazgatása pedig legtöbbször egyházi hatóságok feladat volt. 1584-ben pl. Borromaeus Károly milánói érsek rendeletet adott ki a körzetébe tartozó börtönökben heti egyszeri prédikáció tartásáról, többszöri vallási oktatásról, és a könyvekkel való ellátásról. A német területeken a szabadságvesztés-büntetés V. Károly Carolinájával (1532) jelent meg, de ismerték a nem behajtható pénzbüntetés átváltoztatását is. Börtöneik várak, városházak pincehelyiségei voltak, melyekben a cellák kicsik és dohosak, berendezésük többnyire kimerül egy fapad beállításában. Takarítás nincs, az élelmezés hiányos, gyakran még az őrizet sem kielégítő. A börtönbüntetést általában a halálbüntetés éheztetéssel összekötött formájaként fogták fel. Ausztriában a rabokat határszéli várak kazamatáiban tartották fogva. Az első, kizárólag börtön céljára létesített intézetet / Lipót építette Bécsben, 1671-ben. Angliában az elítélteket taposómalmokban dolgoztatták, majd a XVI. századtól - a munkanélküliség problémájának sajátos megoldásaként - már megfigyelhető a dologtalanok tömlöcbe zárása. A tengerparti olasz városállamoknak, és a kikötővel rendelkező más országoknak efféle gondjaira egyszerű megoldást kínált tengeri hajóik sokasága: a drága