Győri Tanulmányok. Tudományos Szemle 22/2000 (Győr, 2000)

Tanulmányok - FAZEKAS CSABA: Rimely Mihály pannonhalmi főapát az 1847-48. évi országgyűlésen

is. Mint láttuk, a vallásügyi vita kapcsán a püspökök lényegében azt is ellenezték, hogy a törvényhozás a kérdés tárgyalásába ereszkedjen, illetve amennyire lehetett, védte a korábbi állapotból maradó előjogait, egyházellenes támadásnak tekintve sokallták az új kormány kívánalmait. Kossuth ugyanakkor - mint a szakirodalomban gyakran idézett - visszaemlékezésében kifejtette, éppen hogy kevesellte mindezt, és nemcsak széleskörű miniszteriális felügyeletet szorgalmazott, hanem elvben az állam-egyház szétválasztás radikálisabb, például a szekularizációt is felvető módját támogatta. Ennek elmaradását csak taktikai okokkal indokolta, miszerint: „Meg voltunk mindnyájan győződve, hogy ha a vallásfelekezetek közti egyenlőségnek ezen módját hozzuk akkor indítványba, oly megkérlelhetlen harcot és háborút idéztünk volna elé, s oly hatalmas segédeket kergettünk volna hazánk szabadsága bécsi ellenségeinek karjai közé, hogy az egész átalakulási munka veszélyeztetve lehetett volna. Nem mertük tenni." A katolicizmust „hatalommal felruházott valóságos állami intézmény"-ként határozta meg, míg az általa helyeselt egyház-fogalomnak az „egy hitet valló egyének szabad akaratból kifolyó önkéntes egyesülete" felelt meg. A régi rendi alkotmányban biztosított katolikus államvallás-eszméről így írt: „annyira sérti az emberi szabadság legérzékenyebb oldalát, a lelkiismeret szabadságát, annyira ellenkezik a polgári társadalom s az állami szuverenitás alapfogalmaival, [...] hogy eltökélettük magunkat e borzasztó eszmét a magyar közjogból kitörölni."

156 A korábban elterjedt egyházi felfogás egyébként eleve bizalmatlan volt a társadalmi-politikai mozgalmakkal szemben, a legfőbb értéknek rendszerint az állagőrzést, a változatlanságot tekintette. (Danielik János katolikus publicista például jellemzően így írt még 1848 januárjában: „Legyenek a revolucionális mozgalmaknak közvetlen következései bánni kedvezők is ránk nézve, végkiszámításban azok mindenkor ellenünk, érdekeink, életünk ellen vannak kitéve."

157

) Összességében Rimely főapát és püspök-társai felfogását leginkább úgy lehetne jellemezni, hogy elkötelezett hívei voltak a rendi konzervativizmusnak, ebből fakadóan szükségképpen bizalmatlanul fogadtak minden fontosabb - különösen egyházpolitikai - reformot. Az 1848-at megelőző időszakban sem adódott rá lehetőség, hogy köreikben a liberális eszméknek hívei támadjanak, nem csoda, hogy az áprilisi törvények vitáiban nyilatkozataik az alsó táblával szembeni ellenkezéstől fenntartásaik hangoztatásán át legfeljebb a mérsékelt tudomásul vételig terjedtek, a nyílt támogatásig már nem. Mint egy radikális kortárs írta: „A magyar elszolgaisodásnak egyik legszomorúbb példája volt az, hogy főpapjaink közül egy, de egy sem találkozott, ki meggyőződésénél fogva a bukott kormány bűneit nyíltan kimondva az ellenzékkel mert volna tartani. Azelőtt a sötét századokban sokkal önállóbbak, szabadabb szelleműek voltak főpapjaink."

158 Horváth Mihály is úgy jellemezte a püspöki kart, mint amelynek korábbi kinevezéseinél a kormánypárti KLI. VIII. 342., 339. p. Religio és Nevelés, 1848. I. 6. sz. (január 20.) 43. p. Vachot, 1848. 47. p.