Győri Tanulmányok. Tudományos Szemle 41/2020 (Győr, 2020)
Tanulmányok - Horváth József: A kiskorú árvákról való gondoskodás a 17-18. századi Győrben
HORVÁTH JÓZSEF kiadást jegyeztek fel a majorház „reparatiojáért”; majd december 12-én két tölgyfát kellett vásárolniuk az új kapubálvány készítéséhez. Felmerülhet a kérdés: miből finanszírozták a felmerülő kiadásokat? Az Illos-árvák esetében két bevételi forrásról szerezhetünk adatokat az elszámolásokból: • az említett majorház bérbe adásából jött be némi jövedelem: ez például 1734- ben 58 forintot tett ki; • ennél lényegesen nagyobb összeg folyt be az árverésre bocsátott vagyontárgyakért kapott és hitelként kihelyezett összeg kamataiból: 1734-ben ez 217 forintot, valamint 54 és fél dénárt jövedelmezett. így 1734-ben mindösszesen 275 forint, valamint 54 és fél dénár bevételt könyvelhetett be az árvák vagyonának kezelője. Sejthetjük, hogy ez nem fedezte az árvákkal kapcsolatos éves kiadásokat, hiszen - mint említettem - csak a tartásukra fejenként 30 forintot kellett évente kifizetnie. „Gyanúnkat” az elszámolások összesítése igazolja: 383 forint és 57 krajcár került az esztendő során összesen kifizetésre. Mindent összevetve 114 forinttal, valamint 53 és fél dénárral haladta meg az 1734. évi kiadás összege a bevételét, ez azonban az árvák ezáltal 4240 forintra, valamint 37 és fél dénárra csökkent vagyonát nem érintette érzékenyen. Az Illos-árvák sorsával kapcsolatosan két létszámbeli változást kell még említenem. Az egyik, hogy a legidősebb lány, Éva 1734-ben férjhez ment, ezzel kikerült Kovácsics István gyámsága alól; férjhez menetelekor 200 forintot adott kezéhez az örökségből az árvák vagyonát kezelő Naszvady Mátyás. A másik, hogy a Mariandl néven emlegetett legkisebb gyermek 1736. szeptember 3-án elhalálozott; így egy temetési elszámolás is maradt az utókorra. Ebből képet kaphatunk arról, hogyan temettek el tisztességgel egy kiskorú árva gyermeket. A temetésére költött 37 forintot, valamint 94 és fél dénárt kitevő összeg természetesen messze elmarad édesanyja búcsúztatásának költségeitől (mely 1732-ben 171 forintot és 79 dénárt tett ki), de itt is megtalálhatók az ilyenkor szokásos kiadások főbb elemei.76 All tételes elszámolásban a legnagyobb összegű részt a koszorúkötőnek kifizetett 11 forint jelenti; ezt a bábsütőnek adott 7 forint 55 dénár követi. Csaknem ugyanennyi - 7 forint 50 dénár - szerepel a harangozó mellett is; a Finta István harangozó által aláírt átvételi elismervényből viszont kiderül, hogy ebből egy forint 50 dénár a káplánok stólája volt, és ugyanennyit tett ki a muzsikusok stólája is — így a harangozás „csak” négy forint ötven dénárba került; a korszak temetéskori harangozási szokásainak ismeretében azonban ez sem mondható jelentéktelen összegnek.77 Annál inkább, mert szerepel a jegyzékben egy „Az Halálra vált Személyre való Csendittesert” tétel is, melyre 11 és fél dénárt fizetett ki a vagyon kezelője. A ferencesek öt forintot kaptak, míg a karmeliták kongregációja egy forintot, valamint 56 és fél dénárt; az előbbiek valószínűleg azért, hogy szentmiséket mondjanak az elhunyt lelki üdvéért, míg az utóbbiak feltehetően a temetésen működtek közre. Érdekes lenne annak alaposabb vizsgálata: kik voltak a gyámok? Volt-e kapcsolatuk a hozzájuk került árvával? Ez utóbbira csupán egy gyermek esetében találunk utalást: 76 Vö. Horváth 1994.; Horváth 2001 b. 172. 77 Vö. Horváth 2014b. 233-238. 72
