Hegedűs Gyula: A Közlekedési és Távközlési Műszaki Főiskola magalakulása és első évei (Győr, 2008)
3. Szakképzés 1945 után
SZAKKÉPZÉS 1945 UTÁN A közlekedés, távközlés, posta munkavállalói körében hagyományos volt a szakmaszeretet, ezért a szülőkről a gyerekekre szállt az, hogy a már jobban megismert területen vállaljanak munkát. A közlekedési, távközlési, postai családok jó része ezért szívesen fogadta a szakmai technikumok létesítését. Telepítésüket a szakma szerint illetékes vezérigazgatóságok döntötték el, működésüket anyagilag elősegítették, személyi és egyéb tárgyi ellátottságukról gondoskodtak.* Az intézmények berendezésére, a szakmai tanszemélyzet, valamint a szaktárgyak kiválasztására, a tantervek, programok kidolgozására és az oktatás megkezdésére előírt határidők túlzottan rövidek voltak. Tehát — a szokásos módon — mindent „rohammunkával” kellett intézni. A közlekedési, a távközlési és a postai szakma már ekkor is 50-100 éves múltra tekintett vissza. Ismert volt, hogy a tevékenység részben veszélyes, illetve közszolgáltató jellegű, amelyre szigorú belföldi és egységes nemzetközi technikai-jogi szabályozások (szabványok) érvényesek. így a szakmai anyag különböző utasításokban, törvényekben írásban rögzítve volt. Minden technikum-szervezési feladatot a minisztériumi szakfőosztályoknak kellett kitűzniük, majd később megoldaniuk. (Abban az időben a szakfőosztályok a nagyvállalatok vezérigazgatóságai is voltak.) Az országos elvi irányítást a közismered tantárgyak terén a művelődésügyi, a szaktárgyak és labor-műhely gyakorlatok közveden felügyeletét, irányítását a szakminisztériumok látták el. Díjszabások, utasítások, törvények szövegei sohasem voltak alkalmasak — különösen 14-18 éves fiatalok részére — tanulási célokra. A szakmai tankönyvek megírásával megbízott szakemberek nem voltak képzett pedagógusok, a tananyag méreteit illetően maximalizmusra voltak hajlamosak. A néhány év alatt megszületett tankönyvek legfőbb hibája — a sok megmagyarázadan szakkifejezés (szakzsargon) használata mellett — ez volt. Egyébként a közlekedési, távközlési szakmák szívesen fogadták a technikusképzést, és segítettek a személyi, tárgyi feltételek biztosításában. A szakma azt várta, hogy a technikumokból szakképzett, felnőtt fiatalok kerülnek majd a képesítővizsga után a munkahelyre. Azt remélték, hogy így a szakmai belső alapképzés és az ún. „tisztképzés” is csökkenthető vagy elhagyható lesz. Csalódtak. Azt kellett tapasztalniuk, hogy a technikumból érkezettek tudása felszínes, hiányos, amire nem lehet építeni. így a korábbi, belső szakmai oktatás- és vizsgarendszert fenn kellett tartani, mert csak ezeknek a vizsgáknak alapján adhatták meg a „törvényes” felhatalmazást a közlekedési, távközlési, postai végrehajtó szolgálat munkaköreinek ellátására. Tehát kettősség alakult ki az oktatásban, ami egészen a tiszti tanfolyamokig bezárólag tartósan fennmaradt. Nagyon hiányzott az a kulturáltság) amit a gimnázium vagy reálgimnázium jelentett a technikumokkal szemben. A tervezett képzési cél túlméretezett volt. A közepes vagy gyenge általános iskolákból felvettek elemi ismeretekben mutatkozó hiányait a technikumok nem tudták pótolni, és az új tananyag is megtanulhatatlanul sok volt. Mint más technikumi területeken, a közlekedési, a távközlési és a postai területen is indokolt volt a sürgős változtatás. * Orosz Károly: Tanulók a vasút vonzásában. 125 éves a vasúti szakképzés. MÁV Rt., 2001. 14
