Walleshausen Gyula: A magyaróvári agrárfelsőoktatás 175 éve (1818-1913) (Mosonmagyaróvár, 1993)
1. Az óvári gazdaságbéli intézet (1818-1850)
megye rövidesen felkérte Wittmannt, hogy készítse el Moson vármegye vízszabályozási tervezetét.13 A vízmentesítést meliorálás, telkesítés követte. Szabályos négyzeteket alakított ki utakkal, melléjük fasorokat telepített, majorokat épített, kialakította a birtokigazgatási kerületeket. A mocsaras területek folyamatosan csökkentek. Kezdetben több lett a legelő és a rét, majd a szántó is növekedett.14 A racionális megoldásoknak azonban útját állták néhol a szanaszét elhelyezkedő jobbágytelkek. Nem csekély rábeszélőképességének és emberismeretének köszönhetően, szabad megegyezéssel — olykor engedmények által — sikerült az uradalmi telkeket egyesítenie.15 1832-ben a teljes birtok terjedelme 147 ezer kh. Ebből 43 ezer hold az úrbéri rész, de 14 ezer parlagon hevert, tehát csak 29 ezer hold hozott jobbágyi szolgáltatásokat. Ekkor azonban már 10 856 holdat tartott saját kezelésében Wittmann. Ez a következőképpen oszlott meg: Albertliget: 600, Henriettenau és Carlau: 70, Hauptmannwiese (műveletlen): 130, Bordács: 1100, Márialiget: 1200, Wittmannshof: 3000, Farkasbrunn: 1300, Császárrét és Hanság: 1756, erdő és rét: 1700.16 Az állattenyésztésben is kiválónak bizonyult Wittmann. 1812/13-ban az uradalom állatállománya: 15 ezer körüli juh, 50 ökör és 6 ló.17 A juhállomány javítása, fejlesztése volt az első teendő. „1816-ban már 400-nyi darabból álló fóka hajtatott be Francziaországbul és a bordácsi mezőn (Sachsenfeld)... szállásolták el.” 1817-ben 200 merinóit hoztak Spanyolhonból, 1818-ban további 727-et, ezeket mind a henriettenaui majorban helyezték el. 1819-ben még 300 juh érkezett a szász király ajándékaként.18 Előtte, 1818 őszén a szász királytól három kos és kilenc anyabirka került már ide, nyilván vérfrissítésre csereként, „mely a magyar birkatenyésztésre nézve igen nevezetes és megjegyzésre méltó”.19 A juhállomány 1832-re 42 ezer körül mozgott, továbbá 400 szarvasmarhája és 30 lova volt az uradalomnak20. Tapasztalatait, kísérleti eredményeit Wittmann sietett írásba foglalni, hogy mások is okulhassanak belőlük, és nem röstellte bevallani, ha csak részleges eredményt ért el. A legkiválóbbak erénye ez: biztos a dolgában és bátran vállalja az írásbeli közlés kockázatát. Első írása (1810) éppoly értékes, mint a legutolsó (1842), az utókor mégis sorozatát, az 1820-tól kiadott Landwirthschaftliche Blätter, majd a Landwirthschaftliche Hefte kilenc — némelyik két kiadásban is napvilágot látott — füzetét ismeri leginkább. E sorozat vegyes tartalmú írásai nemcsak a hallgatók oktatására, hanem a gyakorlati gazdák okulására is szolgáltak.21 Bármihez fogott Wittmann, zsenialitása mindenben megnyilvánult. Akadt, aki mérnöki szintű műszaki tudását csodálta, meliorácós tevékenységét emelte ki. 1832-ben a bécsi Landwirthschafts- Gesellschaft (mezőgazdasági egyesület) háromtagú küldöttsége kereste fel Óvárt, hogy tanulmányozza Wittmann eredményeit. Terjedelmes és igen érdekes beszámolójában ezt írja többek közt Burger: Wittmann „igen nagy szolgálatot tett az osztrák mezőgazdaságnak avval, hogy az öntözés művészetének valamennyi formáját bemutatta, és mintával is szolgál, amit csak meg kell tekintenünk és meggyőződünk arról, hogyan húzhatunk a látottakból szemmel látható hasznot”.22 Egész életműve az utókor tiszteletére érdemes. Még sincs abban semmi túlzás, ha legmaradandóbb alkotásaként a tanintézetet jelöljük meg: ő volt a sugalmazója, szellemi alapítója az intézetnek, s ezen keresztül a mai Mosonmagyaróvári Mezőgazdaságtudományi Karnak. A szakoktatás helyzete a XIX. század elején A feudális kor gazdatisztje még nem volt mezőgazdasági szakember. Elég volt, ha ími-olvasni és számolni tudott, hogy a jobbágyi szolgáltatásokat a tizedtől a robotig nyilvántartsa. A jobbágy pedig apjától, nagyapjától eltanult színvonalon, ugyancsak ősi eszközeivel művelte az uraság földjét, amelynek terméseredménye egyáltalán nem érdekelte. Az óvári birtok sem követett más utat, mint a legtöbb nagybirtok ekkoriban. Csakhogy éppen ezen akart Wittmann változtatni, amikor Óvárra került; ezt várta tőle Albert Kázmér főherceg is, akitől szabad kezet kapott. Wittmann-nak mindenekelőtt képzett gazdatisztekre volt szüksége, s mivel ilyeneket nehéz volt 8
