Walleshausen Gyula: A magyaróvári agrárfelsőoktatás 175 éve (1818-1913) (Mosonmagyaróvár, 1993)
1. Az óvári gazdaságbéli intézet (1818-1850)
magyarul beszélni, itt alkalma nyílott rá; a németet egy kis magyaros akcentussal ejtette. Lenaut minendki magyar nevén, Miklósnak szólította. A költőt különösen a gróf bájos húga vonzotta. A grófi istállóban szép magyar lovakat tartottak, és a társaság Lenauval gyakran pattant lóra, hogy vidám vadászkiránduláson vegyen részt.66 Lenaunak — éppen tíz évvel óvári tanulmányai után — az az ötlete támadt, hogy gazdasági ismereteit hasznosítsa: családi örökségéből egy birtokot vásárolt Amerikában. Át is vitorlázott az Újvilágba, de kiderült, hogy szélhámosok hálózták be. Mindenéből kifosztva jött vissza Európába, Stuttgartba, ahol a neves költőt szeretettel fogadták vissza barátai. Levelezését is felújította óvári barátaival. Utolsó — Ovárral kapcsolatos — versének szeretett barátja, Kleyle Frigyes elhunyta adott szomorú alkalmat. Együttérzését özvegyével ,,An eine Wittwe” című költeményében fejezte ki.67 1844. október 11-én éjszaka Stuttgartban bolyongva elméje elborult. Menyegzőjére készülőben, talán a másik — múlhatatlan szerelem elviselhetetlen emléke oltotta ki szellemének lángját. Döblingben hunyt el az a költő, aki először mutatta be a külföldnek a magyar tájat, az Alföldet és Tokajt, de legszebben talán Óvárt: a Lajtát, a parkot és a Hanságot. Halhatatlan növendékének emlékét híven őrzi és ápolja hajdani alma matere. A pipakupak-inspektor és társai Kezdettől érvényesült az alapító szándéka; hogy „minden megkülönböztetés” — nyilván nyelvi, nemzetiségi és vallási hovatartozásra való tekintet — nélkül vegyék fel a hallgatókat. E liberalizmus (a mai fül számára igen demokratikusnak ható elv) a soknemzetiségű Habsburg Birodalomban természetes volt: a német csak az összekötő tannyelvet jelentette, holott éppen a németajkúak aránya volt a legkisebb, az összlakosság negyede-egyötöde, főleg a szláv népek túlsúlyát állapították meg a korabeli statisztikák. Természetesen a főhercegi intézet is magáévá tette a Habsburg-ház érdekeit és szemléletét. A főhercegi magánintézet három évtizede alatt beiratkozott 782 növendék közül 514 volt a magyarországi, beleértve a török megszállás óta külön tartományként kezelt erdélyi hallgatók számát. A sokféle nemzetiségű ifjakat összefogta a közös szakma szeretete, a mindennapi együttlét, jó szándékú, a mások értékeit is elismerő és becsülő fiatalok életkori sajátossága. A sokféle nemzetiségű hallgatóság között semmiféle súrlódásnak nem volt táptalaja ekkoriban. De jó volt a tanár-diák kapcsolat is, Kölcsey utalt erre. Az egyik növendék, az 1840-ben beiratkozott jeles tollforgató, Horschetzky Károly színes leírása szerint „nincs olyan szigorú iskolai szabályzat, mint amilyenek Magyarországon még a magasabb tanintézetekben is megtalálhatóak, melyek tiltják pl. a poétika tanulójának, hogy egy drámai színielőadást végignézzen. Intézetünk egyet követel csak meg: a köznyugalom megőrzését. Aki ezt megsérti, kollégái kizárják maguk közül.”68 S ha ők nem, maga az intézet teszi meg. Dudits két névnél talált az anyakönyvben távozási határozatot „bűn miatt”.69 Diákegylet a múlt század első felében igen kevés volt az országban10, de az ifjúság hamar kialakította a maga szokásait. Egy elsárgult iratra hivatkozva állítja Horschetzky, hogy már az intézet alapítása óta élt az a szokás, miszerint minden tanév kezdetén a várban lakó elsősök, a „Fuchs”-ok (így nevezték a balekot vagy gólyát) a maguk köréből választanak egy „pipakupak-inspektort, hogy .. .életük és mozgalmuk képviselőjeként elöljárójuk legyen”. Minden hallgatótól kapott egy pakli dohányt, innen van az elnevezése. Az összegyűjtött dohány több mint 800 tömésre volt elegendő és arra szolgált, hogy a kívül lakó, az előadásokra korán érkező kollégáit az inspektor megkínálhassa egy-egy tömet dohánnyal. Az inspektornak egyéb kötelmei is voltak: „a nemes szőlő és az árpa levét megfelelő mennyiségben jól kellett bírnia”. Ő volt — vitás esetekben — a döntő- és békebíró, továbbá ő ügyelt a hallgatói ünnepélyek szertartásosságára is. Voltak más tisztségviselők is. Két ellenőr jegyezte fel és foglalta össze a nyilvános ülések határozatait, továbbá „egy vigalom-mester, aki az ilyenkor nélkülözhetetlen dalolást vezette”. Néha más volt az előénekes, de minden dal előtt inni kellett. A teremben — kissé megemelve — volt egy sörös18
