Dreska Gábor: A pannonhalmi konvent hiteleshelyi működésének oklevéltára I. (1244-1398) - A Győri Egyházmegye Levéltár kiadványai. Források, feldolgozások 6. (Győr, 2007)
Előszó
Előszó 13 vei. A tartalmi kivonatot az apparátus követi. Ez az oklevél fizikai leírásán túl tartalmazza levéltári jelzetét és felsorolja valamennyi fellelt másolatát, kivonatát, említését, mégpedig időrendben, valamint in extenso kiadásait és regesztáit is. Az apparátust zárt oklevelek esetében a kifizet rekeszti be. Mivel a pannonhalmi konvent kiadványain található pecsét a kezdetektől egészen a középkori hiteleshelyi munka XVI. század végi megszűnéséig mindvégig ugyanazon tipárium lenyomata volt,25 ezért annak minden érintett oklevélnél történő leírását mellőzhetőnek véltem. Az apparátus után az oklevél szövege, majd annak hátlapi, pecsét alatti feljegyzései kaptak helyet, illetve végjegyzetként a történelmi-tartalmi kommentárok. Ez legtöbb esetben az átírt, de eredeti formában is fennmaradt vagy külön is kiadott oklevelek jelzeteit, kiadási adatait tartalmazza, illetve a bírói megbízásra a pannonhalmi konventtel párhuzamosan eljáró és az eljárásról jelentő szomszédos hiteleshely(ek) és/vagy megye kiadványainak azonosítóit és a pannonhalmitól eltérő tartalmi elemeit. Az oklevelek szövegének átírásakor az általánosan elfogadott 1920. évi szabályzatot és a benne rögzített betűhív átírási módot követtem,26 néhány ponton azonban eltértem annak ajánlásaitól. Az ortográfiái elveket illetően három követelményt tartottam szem előtt: a latin nyelv szabályait, a közölni kívánt szöveg középkori eredetét és a már említett következetességet, mégpedig ezen utóbbit a másik kettő bármelyikének érvényre jutásakor, mint legfőképpen követendőt. Mindhárom szempont maximális figyelembevételével a humanista hatásra az ,1” félhangzó változataként elterjedő „j” használatát, mivel az nem része a latin ábécének és nem tükröz ejtésbeli különbözőséget sem, teljes egészében negligáltam, függetlenül a kéziratban látható vagy látni vélt betűformától. Az „u” és „v” betűknél viszont, latin szavak esetében ugyancsak a szóképtől függetlenül, de éppen az ejtésbeli különbözőség okán, a hangzóhív átírás elvét érvényesítettem.27 A leggyakrabban vitatott, magánhangzó előtt álló „ti” betűkapcsolatot a középkori ejtéstükröző ortográfia szerint normalizáltam, azaz eredetiben fennmaradt okleveleknél következetesen „ci” alakot használtam. Ezen szabálytól csupán egy esetben tértem el, mégpedig esztétikai szempont figyelembevételével: ha a magánhangzó előtti „ti” betűkapcsolatot „c” előzi meg, akkor azt „cti” alakban írtam át (introductio és nem introduccio). Az eljárás ugyan a hangsúlyozott következetességen csorbát ejt, de a szöveg olvashatóságát javítja. Az általánosan szem előtt tartott normáktól bizonyos esetekben azonban el kellett térnem. A csak újkori másolatban ránk maradt okleveleknél természetesen humanista ortográfiának megfelelően írtam át a szöveget, a „j” használatát azonban itt is mellőztem. Ugyanezen szabályok szerint fogalmaztam meg a tartalmi átírások, említések esetében a filológiai apparátusban helyet kapó kiegészítéseket 25A Szent Benedeket ábrázoló pecsétnyomó részletes leírása, fotója és szakirodalma: Mons Sacer I. 503-504. 26A Magyar Történeli Társulat forráskiadási szabályzatai. Századok 53-54 (1919-1920) Melléklet 3-24., illetve A Magyar Történeli Társulat forráskiadási szabályzatai. A Magyar Tudományos Akadémia szabályai középkori latin források közlésére. In: Forráskiadási szabályzatok. Szeged 2000. (Studium Füzetek 5.) 72-76. 27 Tringli, Kiadási problémák 29. és Szovák, Korreferátum 44.
