Lukácsi Zoltán - Vajk Ádám: Mosonmagyaróvár 1956 - A Győri Egyházmegye Levéltár kiadványai. Források, feldolgozások 4. (Győr, 2006)

Beszélgetés Dr. Kuroli Géza egykori elsőéves akadémistával

volt, nem olyan, mint amiket a tévé­ben mutatnak. Akkor bevittek újra, megműtötték, de addigra teljesen elüszkösödtem. Ennek az lett a következménye, hogy egy hónapig ezt követően csak háton feküdtem, nyílt sebeken, mert nem varrták össze, minden nap vittek kötésre, és mindig metélték ki belőlem az elhalt részeket. Egy hónap után, amikor nagyjából feltisztult a seb, akkor úgynevezett szekunder varratokkal, „U“ varratokkal összepréseltek úgy, hogy két oldalról lábbal feszítettek. Amikor ez megtörtént, akkor egy kerek hónapig hason feküdtem. Felétek nyújtja az ország segítő kezét! Részlet a Győr-Sopron Megyei Hírlap 1956. november 3-i címlapjáról (Hansági Múzeum Mosonmagyaróvár) Ezalatt az idő alatt bennem semmi nem állt meg, 36 kg lettem. Ha kezemet az ablak felé tartottam, az töké­letesebb volt, mint egy röntgenkép. Minden csontomat láttam. Pont két hónap múlva, mert karácsony másnapja, 26-a volt, apám jött be, és szokás szerint érdeklő­dött. Akkor mondta neki a főorvos-helyettes, Schmidthoffer doktor, hogy úgy néz ki, hogy a gyerek talán- ezt kihangsúlyozta - most már életben marad. De készüljön fel ön is, meg a fia is arra, hogy járó ember soha nem lesz belőle. Aznap este, rendes volt Schmidthoffer József főorvos, bejött, leült az ágyamra, és nekem is elkezdte kíméletesen mondogatni a dolgokat, hogy milyen problémák vannak. Próbáljam meg most már az ágyban a lábaimat felhúzni, visszaereszteni, mert majd igen nehéz lesz. Én ugye, mint fiatal ember, aki ha ki is van téve ilyen veszélyhelyzetnek, annak a tényleges súlyát nem érzékeli, mondtam neki:- „Főorvos úr! Az önök feladata az, hogy nekem ezeket a sebeket gyógyítsák be, az enyém meg az, hogy járjak.” Mit tesz Isten, összevesztünk ott hirtelen, mert hirtelen haragú ember volt. A végén viszont ren­des volt, mert azt mondta, hogy „fiam, neked legyen igazad“. Hála Istennek igazam lett, mert tudok járni. Ez volt az a végleges fordulónap, az a 26-a. Ekkor állt meg bennem először az étel. Ettől számítva meg tud­tam enni a kórházi kosztot. A főorvos, Tamás Tihamér pedig az ebédhez mindig küldött egy deci vörös­bort. Aztán kérdeztem, hogy mire föl. Mondták, hogy ez vérnevelő hatású. Az orvosok ma is elismerik a vörösbor gyógyító hatását. Öt hónapot voltam benn, hét műtétem volt, és akkor még mindig két sipollyal engedtek ki. Egy gumicső volt a belövés helyén, egy pedig ahol a csípőtányért kivették. Utána elég nehéz időszak volt. Mondták, hogy ők még nem engednének ki, de értsem meg, hogy kötelezik őket, nem lehet itt forradalmárokat ápolni, pusztuljanak el. Hazamentem a szülőfalumba. 97 Л megye népe hírekből jól ismeri a mosonmagyaróvári véres eseményeket. Ebben a városban is AVO-s golyó gyil­kolt ártatlan embereket, akik az önkényuralom legutolsó ma­radványai, az AVH ellen tün­tettek. A Mosonmagyaróvári Fogketegyár dolgozói is ott voltak a tüntetők között. Né­gyen közülük gyilkos sebeket kaptak, hárman megsebesültek. Drága életüket már nem ad­hatja vissza a győztes forrada­lom. De hozzátartozóiknak se­gíthet. A Megyei Tanács mun­kástanácsának hozzájárulására — a vállalat kérésére — a hősi halottak hozzátartozói 2000 fo­rint gyorssegélyt kapftak, a se­besültek hozzátartozói pedig 500 forint gyorssegélyt. A teme­tési költségeket a Megyei Ta­nács vállalta. Kevés, nagyon kevés kárpótlás ez a kiontott vérért, de jelképe mégis annak, hogy a győztes nemzeti demok­ratikus forradalom országa sa­ját halottjának tekinti az ön­kény áldozatait, feléjük nyújt­ja segítő kezét.

Next

/
Thumbnails
Contents