Lukácsi Zoltán - Vajk Ádám: Mosonmagyaróvár 1956 - A Győri Egyházmegye Levéltár kiadványai. Források, feldolgozások 4. (Győr, 2006)

Beszélgetés Dr. Kuroli Géza egykori elsőéves akadémistával

- Térjünk vissza a 26-i eseményekhez. Miután önt lövés érte és orvosi ellátást kapott, mire került sor, és hogyan alakult a továbbiakban az ön sorsa, illetve az ott áldozatul esett embereké?- Ez a történet eléggé hosszú. A többiekkel együtt ott feküdtem magatehetetlenül. Azt érzékeltem fekve, hogy tőlem balra nagy lélekjelenléte lehetett egy illetőnek. Bőrdzsekiben volt, és föltámaszkodott a könyökére, és akkor láttam, hogy egy katona jött be a tömeg közé, és kérdezte a katonától, hogy akik nem sebesültek meg, segíthetnek-e. Azt mondta, hogy igen, most már segíthetnek. Azóta tudom, hogy lovaskocsival, teherautóval jelentek meg, azokra rakták fel a sebesülteket, és hozták be Óvárra. Nekem ott nem volt senki ismerősöm, mert a barátaim mind elfutottak, nem jöttek vissza, nem tudták azt sem persze, hogy én megsebesültem vagy nem. Azt gondolták, hogy én is elmenekültem, de nem így történt. Előttem több kocsival hoztak be Óvárra sebesülteket. Akkor körülnéztem, és megláttam egy harmadéves gazdászt, akit személyesen ismertem. Jött arra egy hölggyel és mondtam neki, hogy: - “Pista gyere segíts nekem, mert meglőttek”. Azt kérdezte: - “Tudsz járni?” Mondom, hogy nem, aztán felhúztak, a hölgy egyik oldalamról, a másikon ő, belémkapaszkodtak, és akkor így még tudtam menni. Egy nyitott teherautóhoz vittek, felültettek rá, és akkor még kézzel odatoltam magamat az oldalhoz, így kerültem be a kórház elé. Ott aztán volt segítség, két elég izmos férfi. Kérdezték, hogy milyen lövésem van, tudok-e járni. Mondtam, hogy deréklövés, nem tudok járni. Aztán megfogtak, fölvittek a kórházba, ahogy később megtudtam, egy szülészeti kórterembe. Hát ahogy letettek az ágyra, rögtön tiszta nyers vér lett minden. Akkor nem érez ám az ember semmit, csak a tehetlenséget, tehát különösebb fájdalom akkor nincs már. Jöttek az elsősegélynyújtók, és mondták, hogy bekötöznek. Mondtam, hogy hagyjanak engem, azokat kötözzék, akik súlyosabbak. Aztán erre, hogy tiszta vér volt minden, kérdezték, hogy „miért, maga nem súlyos?“ Mondom, hogy nem. Ezt azért mondtam, mert akkor már a padlón is feküdtek sebesültek, és kegyetlen hörgés, jajgatás volt. Ezek voltak a tüdőlövöttek, mert akik a második sorozatban futottak, azok tüdőlövést kaptak. Az elsőben meg mindenki haslövést, meg comblövést. És ezért haltak meg sokan. Közben az életerő gyengült bennem, csökkent a figyelemre való képességem, aludtam, fölébredtem, stb. Aztán jött egy pap, és kérdezte, hogy milyen vallású vagyok. Modtam neki, hogy katolikus. Kérdezte, hogy föladhatja-e az utolsó kenetet? Mondom, adja fel. Nem indultam ki abból, hogy meghalok, érdekes módon nem volt ilyen félelmem. Feladta az utolsó kenetet, tehát én azóta is azzal élek.

Aztán megint alvás-felébredés. Egyszer csak kinyílt az ajtó, egy fehér köpenyes orvos jelent meg, mögötte hordágy, két férfi mentőssel, és mutatott be a sarokba, azt mondja, „azt vigyék, az a legsúlyosabb!“ így kerültem Győrbe, az első mentővel. Nem egyedül, ketten, vagy hárman lehettünk a mentőben. A városháza előtt óriási tömeg állt, és leállították a mentőket. Azóta tudom, hogy a mentőfőorvost kötelezték arra, hogy nyissa ki a mentőajtót, mert a tömeg azt gondolta, hogy ÁVH-sokat mentenek. Nekem 1998-ban a mentőorvos azt mondta, nagyon csodálkozott, hogy életben maradtam, mert egy lukas fillért sem adott volna értem. Elmondta, hogy amikor kinyitotta a mentő hátulsó ajtaját, a kövezetre - akkor még nagy macskakövek voltak -, kiloccsant a vér a mentőből. Előttem a kép, ahogy a tömeg sorfalat alkotva lesett

95

I