Lukácsi Zoltán - Vajk Ádám: Mosonmagyaróvár 1956 - A Győri Egyházmegye Levéltár kiadványai. Források, feldolgozások 4. (Győr, 2006)
Beszélgetés Dr. Gráf Győző egykori elsőéves akadémistával
- Egy ilyen hihetetlen méretű mészárlás után hogyan fogadta a város lakossága a temetés lehetőségét, hírét, milyen körülmények között került sor a temetésre, és próbálták-e esetleg ezt megakadályozni a laktanyában szolgálatot teljesítők?- Utóbbira már nem volt semmi lehetőségük, mert - gondolom - ki se mertek jönni a laktanyából, elbujdostak. A temetés... a mi (ti. az akadémia) hat halottunkat például az akadémia előtt ravatalozták fel, Varga János dékán és Dohi professzor űr búcsúztatta őket. A többieket, akik helyi lakosok voltak, a temetőbe temették. Ott koporsó sorok voltak, ötven vagy száz koporsó. Volt, akit kettes, hármas sírba temettek el, ez a fényképeken látszik is. Volt, akiket elszállítottak, mivel sok vidéki is volt a gimnazisták meg az akadémisták között.- A forradalom vérbe fojtása után azoknak a túlélőknek, akik részt vettek a tüntetésen, vagy a forradalom más óvári eseményeiben részt vevőknek milyen megtorlást vagy büntetést kellett elszenvedniük?- Azok a tanárok, akik tevékenyen és közismerten részt vettek az eseményekben, sokszor fegyveresen is, vagy például akik lecsukták a párttitkárt egy pincébe, azonosíthatók voltak. Ezért sokan külföldre távoztak, a mi évfolyamunknak úgy a fele, a második évfolyamból is 30, a harmadikból is vagy 20 ember, néhány tanár is. ’57 tavaszán aztán megindult az embervadászat. Előfordult sok esetben az, hogy mentünk előadásra, az épület előtt megállt egy dzsip, benne egy rendőr, egy munkásőr és kereste XY-t, elvitték a rendőrségre, faggatták, kérdezték. Ehhez hozzájárult az is, hogy sok nyugati lapban megjelentek fotók, és ezek alapján kérdezősködtek: „Hát te kit ismersz fel? Ez ki volt? Maga mit csinált akkor?” Mi azért elég jól összetartottunk, és ha tudtunk is valamit, nem árultuk el egymást. Utána még egy-két tanárt elvittek, meghurcoltak, lecsuktak, egy-három hónapra, fél évre, de a diákok közül azt hiszem letartóztatásba két-hármat helyeztek néhány hónapra, akik aztán évkieséssel fejezték be tanulmányaikat.- A tüntetés résztvevői között mennyire volt a későbbiekben kapcsolat, és mennyire tudták az elhunytaknak, hősi halottaknak az emlékét ápolni, hogyan élt a történtek emléke önökben?- ’56 után következett az ismert terror, tehát nyilvánosan semmiféle megemlékezés nem volt, legfeljebb magunk között néhányan összejöttünk. Esetleg akiről tudtuk, hogy például Lébényben vagy Töltéstaván van eltemetve, a sírjához kis csoportokban elmentünk, de ezt nyilvánosan nem volt szabad tenni, mert ők voltak az „ellenforradalmárok”. Ezután az egyetem vezetése erősen bal oldali lett, sokat megfélemlítettek, de már a forradalom idején is volt köztük 20-25%-ban meggyőződéses is, aki esetleg a tüntetésre ki se ment. Tudtunk olyat, aki például bennmaradt a diákszállóban, mondván: „öntudatból nem megyek!” Szóval ott is volt megosztottság. Nem volt ez olyan tiszta dolog. 88
