Lukácsi Zoltán - Vajk Ádám: Mosonmagyaróvár 1956 - A Győri Egyházmegye Levéltár kiadványai. Források, feldolgozások 4. (Győr, 2006)
Beszélgetés Dr. Gráf Győző egykori elsőéves akadémistával
szórós katonák, a tömeg pedig odaállt eléjük. Nem volt más szándék, nem akartuk mi a laktanyát elfoglalni, mint ahogy ezt sokszor mondták, meg nem is voltunk felfegyverezve, mi csak azt akartuk, hogy álljanak át az oldalunkra és szimpatizáljanak a forradalommal. Arra lettünk figyelmesek, hogy a laktanyaparancsnok - aki alacsony ember volt, Dudás Istvánnak hívták - két biciklissel, akik közül az egyik esőkabátot viselt, valamit magyaráztak, gesztikuláltak egymásnak. Dudás intett a kezével, hogy menjünk onnan, kotródjunk el. Persze a tömeg meg állt szép sorban a géppuskák előtt mondjuk 10 méterre, és egyelőre nem mozdult, énekelték a Himnuszt, a Talpra magyart. Egyszer csak Dudás megindult hátrafelé és kis pukkanást hallottunk, az kézi pisztoly lehetett, amivel jelt adott a tüzelésre. Ezután szépen beindultak ezek a fegyverek, először kicsit fölfele tartva, aztán ráfordítva a tömegre, és akkor akit láttak, adj neki, irtották az embereket. Sokan erre rögtön hasra vágták magukat, én is, mivel voltam katona. Viszonylag messze voltam, talán úgy 80 méterre a felállított géppuskától. De - tudja - aki 8-10 méterre volt, szegényeket, azokat aztán nagyon elkapta. Többen megmerevedtek a csodálattól, olyan erővel hatott, olyan blokkoló tényező volt ez. Állítólag dum-dum golyók is voltak, mert annak a két lánynak, aki meghalt, Pintér Gizellának és Varga Erzsébetnek szétroncsolta a derekát a piros végű robbanógolyó. Borzalmas látvány volt. Ahogy most beszélek róla, most is hallom a fülemben a géppuskák zaját. Azok az emberek, akik előtte vidáman mentek, énekeltek jókedvűen, fiatalok, gyerekek, 10-15 percre rá a saját vérükben fetrengtek, szakadt ruhájukban vérbe fagyva. Voltak, akik nem vesztették el a lélekjelenlétüket, például Dohi János professzor úr, aki igen finom ember volt. Hogy honnan vett annyi lelkierőt!....Gyertek, fogjátok meg, kötözzél, add ide a zászlót, kössük el a lábát” - szinte hősiesen viselte ezeket a dolgokat. Rögtön föltalálta magát, persze nyomorult gyerekek, felnőttek ott fetrengtek, és nem volt eszköz, ami elszállítsa őket. Aztán jöttek „tolóbiciklisek”, lovas kocsi, tíz perc - negyed óra múlva teherautóra rakták fel az embereket, mint a hasábfát, mindegyik vérzett. Gondolni való, ez egy mészárlás volt, amihez rendkívül durva lelkűiét és elvetemültség kellett. Már maga az, hogy nyolc-tíz méterről belelövök az embertársamba géppuskával, nem beszélve a golyószórókról és a kézigránátokról, meg tudom is én, mik röpültek ott. Volt az első sorokban egy évfolyamtársam, Kuroli Géza, aki később az egyetem dékánja lett. Azt hiszem, egy kézigránát robbant a hátán, a keresztcsontján. О is nagyon megsérült, Győrött hozták valahogy helyre, élet és halál között volt egy hétig, aztán Bécsbe vitték gerincműtétre, ott összefoltozták, ma is él. Szóval ez az emberi kegyetlenség és brutalitás legfelsőbb foka, ilyet ember nem is követ el ember ellen, csak állat.- Miután leadták a sorozatot, a négy ÁVÓ-s katona, aki az árokból géppuskával lőtt, elmenekült? A tömeg a sokktól nem tudott velük foglalkozni, vagy nem is próbált ellenük tenni?- Két sorozat volt, lehetett körülbelül 15-15 másodperces. Közben aki ép maradt, felugrott, futott visszafelé. Akkor még hátulról utánunk lőttek, hogy géppuskával vagy golyószóróval, azt nem tudom, de rengetegen kaptak mellkaslövést, láblövést, ilyesmit. Mindenki teljesen megzavarodott, azt nem is lehet elmondani. Kapkodás, sikítozás, ruhadarabok, rongydarabok, fetrengő, jajveszékelő emberek, mint egy élő vágóhíd. 86
