Lukácsi Zoltán - Vajk Ádám: Mosonmagyaróvár 1956 - A Győri Egyházmegye Levéltár kiadványai. Források, feldolgozások 4. (Győr, 2006)
Micska Sándorné Pászly Mária, volt mosonmagyarórávi óvónő visszaemlékezése
Ahogy ezt kimondom, ott van két teherautó, tele kiskatonával. Ott a téren civil ruhás ember nem volt, aki tudott, elmenekült. Én rohangáltam. Két kiskatona kezét megfogtam, hogy tegyék a vőlegényemet a teherkocsira. Feltették. Körülbelül 15-en feküdtek a teherautón. A kocsi elindult a kórházba. Én is felszálltam. Sok sebesült már ott a helyszínen meghalt. Az úton beszélgetve megnéztem, hol van a sebesülés. Vér nem volt. Dezső mutatja, hogy combján lőtték meg. Halálsápadtan ott kuporogtam mellette. Dezső szeme csukva. Kérdeztem: „Nagyon fáj?” Arcáról leolvasva láttam, hogy nagy a fájdalma. Egyszer csak mondja, hogy nagyon fázik. Levetettem a kabátomat, és betakartam. Közben beérkeztünk a kórházba. Az orvosok az ajtóban vártak bennünket. Az első egy nő volt, akit levettek. Sebész utasításaira műtőbe vitték. Könyörögtem, őt is vigyék a műtőbe. Orvos mondja: „Először vért kell adni!” Felvitték az osztályra. Elég nagy kórterem volt. Három üres ágy a teremben. Egyikre letették. Az orvos intézkedett. Hozták a vért. Az orvos megnézte a vőlegényemet. Felhasította a nadrágját. Bal combján ment a golyó, és a másik oldalon a medencét végigszelve, vese tájékán volt egy dudor, a golyó a testből nem távozott. Orvos félrehív. „Mindent összeroncsolt a hasban, belső vérzés.” Felkapcsolták a vért. Folydogált. Láttam, hogy halálos lövése van. Odatérdeltem melléje, kezét megfogtam és mondom: „Dezsőm! Indítsuk fel a tökéletes bánatot.” Együtt elmondjuk az imát. Utána rám néz. „Mária, nagyon szeretlek, te is szeretsz engem?” Reszketve mondom: „Igen, szeretlek, nem hagylak el!” Ennél a jelenetnél két ápolónő is ott volt. Felnéz a vérre: „Jöjjön a vér!” „Már alig látlak, már csak a körvonalaidat látom.” Suttogva mondja: „Szeretlek.” Ezek voltak utolsó szavai. Egy halk horkanás, és az élet kialudt, megszűnt dobogni a szív. Ezekben a percekben, szívembe zárt szavaival felesége lettem. Ő már az Úr trónusa előtt volt, s én felküldtem hozzá, szíve mellé szívemet! Szemét nem kellett lefogni, mert csukva volt. Én ráborultam a kezére, mellére. Nem tudom, meddig zokogtam. Valaki a vállamat megfogta. „Hölgyem, legyen erős, a halottat el kell vinni. A másik sebesültnek kell a megüresedett ágy.” Nagyon sok sebesültet csak a folyosón, székeken helyeztek el. Sajnos számtalanon meghaltak, lebuktak a székről. Dezsőt feltették a hordágyra. Mentünk a lépcsőn. Nem kérdeztem, hová viszik. Megyek utána. Az udvarra vitték és a földre letették. Ennyit ér egy ember!!! Szemerkélt az eső. Már tizenöten feküdtek a nyirkos földön. Újra végigéltem a szörnyű perceket, fegyverropogást, kézigránátok robaját. Én is a halál torkában voltam. Ő meghalt, én élek, az élet megy tovább. Erősnek kell lennem, sok a tennivalóm. Szememben rémület, szenvedés, merre tovább? Hogyan 74
