Lukácsi Zoltán - Vajk Ádám: Mosonmagyaróvár 1956 - A Győri Egyházmegye Levéltár kiadványai. Források, feldolgozások 4. (Győr, 2006)
Micska Sándorné Pászly Mária, volt mosonmagyarórávi óvónő visszaemlékezése
Ennek a szervezői az egyetemisták voltak. Óriási tömeg gyűlt össze. Még az iskolák is kivonultak a tantestülettel együtt. Az egyik szervező felállt a szobor talapzatára: „Menjünk az ipartelepekre, Timföld-, Kötöttárugyárhoz, kérjük a munkásokat, jöjjenek a felvonulásra!” A tömeg megindult. Mi is az egyetemisták után mentünk. Közben egy ismerősénél letette Dezső a kerékpárt, a magyar zászlót odaadta egyik munkatársának. Az úton beszélgettünk. Dezső elmesélte, hogy mielőtt bejöttek a városba, a Fogkefegyár területén is volt ünnepély. Ő volt a szónok. Munkatársai felemelték, és úgy szólt a gyár dolgozóihoz. (Valaki le is fényképezte. 1991-ben, mikor a rendszerváltás megtörtént, a „Kisalföld" című napilap hozta a fényképét.) Ilyen boldognak nem láttam. Odaértünk a Kötöttárugyárhoz, a portánál megálltunk. Lapos teteje volt a portának, a kapura felmászva a porta tetejére felpattant, és a tömeghez szólt: „Adózzunk egy perces néma csenddel a pesti halottainknak!” Utána elénekeltük: „Isten, áldd meg a magyart...” (Erről is van fénykép, a tévé mutatta, de kitől származik, az titok. A szombathelyi Éhen Gyula szervezettől2 kapta a tévé a fényképet.) A szervezők a gyár igazgatóit megkeresve kérték, hogy a csillagot vegyék le a homlokzatról. A munkásokat engedjék a felvonulásra. Ugyanez történt a Timföldgyárnál is. Utána befelé igyekeztünk a város felé. Valaki elkiáltotta magát: „Menjünk a laktanyához!” A laktanyához egy kis járda vezetett, ahol 2-3 ember fért el egymás mellett. így a tömeg sorban, egymás mögött haladt az úton. Hosszú sor volt, talán az eleje már a gyárnál volt. Körülbelül a sorban a közepén voltunk. A laktanyához közeledve, a laktanya előtti részen, mindkét oldalon üres, fűvel beültetett, hatalmas térség volt. Énekelve értünk oda. Hogy jobban lássunk, kétoldalra húzódott a tömeg a tisztáson. A laktanyával szemben voltunk, körülbelül 200-250 méter távolságban. Csend volt a laktanya körül. Az ablakokban katonák voltak, ketten-hárman. Egy katona a laktanya falánál, egyik lábát a falhoz támasztva állt. Megnéztem órámat. У2 11 óra. A laktanyától körülbelül 50 méterre állt egy másik katona, fegyver a kezében, és rákiáltott a tömegre: „Állj!” A tömeg megállt. A szervező odakiáltja: „Az a kérésünk, hogy a laktanyáról a csillagot távolítsátok el!” Válasz nem érkezett. Annyit láttam, hogy a katona felemelte a kezét és a levegőbe lőtt. Erre elindult a pokol. Megkezdődött a sortűz a fegyvertelen, fiatal tömegre. Dezső elkiáltotta magát: „Hasaljatok!” Mindenki lehasalt ott a közelünkben. Hangosan imádkozva: „Most segíts meg, Mária...” Dezsővel együtt kúsztunk. Hogy mennyi ideig tartott, nem tudtam rögzíteni. Oldalra néztem, Dezső nincs mellettem. Tovább én sem kúsztam, vártam, hogy a sortüzet mikor szüntetik meg. Kézigránátok robbanása is hallatszott és nagy jajveszékelés, halálhörgés. Megszűnt a fegyverropogás. Felugrottam. Négy méterre lemaradt tőlem Dezső. Odarohantam, s láttam, halálsápadt az arca. Megsebesült! Mint egy eszeveszett, azon a téren én rohanok egyedül, és a sebesültek között bukdácsolva, 20 méterre tőlem egy katona állt, rohantam feléje, segítségét kérve. Rám ordít a katona: „Ne közeledjen, mert lelövöm!” „Lőj csak - mondtam -, a sebesülteken segíts!” 73
