Lukácsi Zoltán - Vajk Ádám: Mosonmagyaróvár 1956 - A Győri Egyházmegye Levéltár kiadványai. Források, feldolgozások 4. (Győr, 2006)
Micska Sándorné Pászly Mária, volt mosonmagyarórávi óvónő visszaemlékezése
MicsKA Sándorné PAszly Mária, volt mosonmagyaróvári óvónő visszaemlékezése1 Virágnyelven nem tudok írni, nem vagyok író, költő, csak egyszerű nyugdíjas pedagógus, aki több száz gyermeket nevelt becsületre, hazaszeretetre. Az idő eljárt felettem, de az élő múlt itt van a szívemben, az elmúlt gyötrelmeket, fájdalmakat még most is átérzem, és el is viszem a sírba. [...] Rábaközi kisvárosban van a szülőhazám. Két testvérem van. Én a legkisebb, 10 évvel fiatalabb. 1938-ban elkerültem Sopronba, az „óvónőképzőbe”. Megszerezvén az oklevelet, beöltözködtem az Isteni Megváltó nővéreinél, Komáromban tanítottam. Pedagógusi pályám mellett színdarabokat rendeztem. Fiatalosan, örömmel, tele életkedvvel dolgoztam. Sajnos már háború dúlt, az életünk egyre nyugtalanabb lett. Mikor üldöznek el? Mikor kell levetni a ruhát? Nehéz idők voltak. 1948-ban államosították az oktatási intézményeket. Szüleim hazahoztak. Az egészségi állapotom nagyon gyenge volt. 1950-ben jött a szétszóratás, rendi ruhát levetni, a közösségeket feloszlatni! Lelkileg, testileg mély nyomot hagyott. Nagy kérdés, mitévő legyek? Hogy kezdjem újra? 1950-ben kitanultam a gyors- és gépírást, majd 1951-ben Mosonmagyaróvárra hívtak tanítani a Kötöttárugyár óvodájába. Örömmel fogadtam. Öreg szüleim voltak, édesanyám 60 éven felül, édesapám 70 éven felül volt, családfenntartó lettem, gondoskodni kellett róluk. Sajnos édesapámnak nyugdíja nem volt. A Horthy-rendszerben a magánvállalkozók nem fizethették a nyugdíjjárulékot, így ő nem kapott nyugdíjat. Magyaróváron 45 gyermekem volt. Boldog voltam, hogy dolgozhattam. Szerettem a hivatásomat. Tudtam, hogy a feljebbvalóim figyelik a munkámat, párttitkár, igazgató, művelődési osztály! A harcot megharcoltam! Megszerettek a gyerekek, feljebbvalóim a munkámmal megelégedtek. Szombatonként hazajártam, hétfőn reggel mentem vissza Óvárra. 1951. december első hétfőjén felszálltam a vonatra, a fülkében víg kedélyű társaság fogadott. Énekeltek, az egyik hegedült, sziporkáztak, nevetgéltek. Egy fiatalembert fedeztem fel a társaságból, aki mosolygott, de annyi szenvedés volt az arcán, mélabús szemei, talán a lelke, gondolata nem is ott volt a társaságban. Elővettem a könyvem és olvastam. Arra eszméltem rá, hogy a fiatalember nagyon néz. Tekintetünk találkozott. Láttam az arcán, szemein a szomorúságot, bánatot. Többet nem mertem felnézni. Hanságtanyán leszállt a társaság. Némileg megkönnyebbültem. Filozofáltam magamban és nem tudtam elfelejteni azt a meggyötört arcot. Másik hét hétfőjén a szomorú emberem a kocsi nyitott ablakából figyelt. Felszálltam, de nem abba a kocsiba, ahol volt. Még a vonat nem indult el, átjött hozzám. Bocsánatot kérve bemutatkozott - neve Laczkovits Dezső. Beszélgettünk. Kevés időnk volt, ő leszállt Hanságtanyán... Beszélgetésünk vidám, örömteli. Dezső arca idővel mosolygóssá vált. 1952 januárjában boldogan újságolja, hogy a vállalat Magyaróvárra jön, s Óváron lesz a tanyájuk. A „Fekete Sas” szállóban laktak. Munkanapokon nem találkoztunk. Szombatonként együtt jöttünk haza, én Csornára, ő Répceszemerére. Lassacskán ismerked71
